Az inkább színészként ismert Max Minghella elsőfilmje, a Teen Spirit…
Pókember az Idegenben alcímű filmben nem csupán egy újabb szupergonosszal száll harcba…
Színes-fényes, szemkápráztató mese, vizuális csoda és töküres. A Wachowskik a minimumra szorították a történetet. De legalább őszintén komolytalanok.
A sötét lovag – Felemelkedés beteljesíti a várakozásokat. Nagyobb ívű,
nyomasztóbb súlyú, és határozottan komorabb dráma. Méltó lezárás, eposzi
történet önmagában is, ám kevésbé tökéletes, mint a második rész.
(Spoilermentes kritika.)
José Luis Torrente, a világ talán legtahóbb antihőse még 1998-ban
robbant be a mozivásznakra, majd a sorozatot íróként és rendezőként is
jegyző Santiago Segura által életre keltett karakter két további
folytatást ért meg az elkövetkezendő években. Hatéves szünet után Segura
nyilván úgy gondolta, itt az ideje egy újabb bőrt lehúzni a
trágárságban világelső (ex)rendőr figurájáról, méghozzá a manapság
divatos 3D fegyvertárával felszerelkezve. Megérkezett hát a Torrente 4.
Hank Moody-t a Kaliforgia legújabb évadában egy készülő film sztárja
elviszi magával tárgyalni a rendezőjelölttel, Peter Berggel, aki
Battleship feliratú pólóban várja őket. Régi sérelmek kerülnek elő Hank
és Berg között, ami verekedéssé fajul, Hank pedig piszkálódva
megkérdezi: Te tényleg egy csatahajóról csináltál filmet?
Ha akarnám, sem tudnám letagadni, hogy abba a generációba tartozom,
amelynek „muszáj” volt 13-14 éves fejjel titokban megnéznie az Amerikai
pitét, hiszen „mindenki” erről áradozott az iskolában. A vígjáték,
amiben pitét dugnak – járt szájról szájra Paul Weitz filmjének
általánossá vált definíciója. Kétségtelen, hogy a szoknyavadász fiatalok
ha új műfajt nem is, új színt egyértelműen hoztak az általuk még
hatásvadászabbá váló zsáner történetébe. Hogy ez jó-e, mindenki döntse
el maga, az viszont biztos, hogy a néhányszor már bevált recept így, 13
év távlatából is működik.
A gyermekeket sújtó erőszak se társadalmi osztályhoz, se korhoz, se
etnikumhoz nem köthető, mondja a Polisse. Hétköznapi hősei, a rendőrök
is sokfélék, s így még meggyőzőbb az általuk képviselt válasz az
agresszióra: harc a gyerekekért. A valós eseményekre épülő történet
megrendítő, felkavaró és izgalmas.
Amikor 2009-ben kijött az Avatar, sokan a két dimenziós filmek
végromlását vizionálták. Szerencsére nem lett igazuk, sőt talán nem
túlzás kijelenteni, hogy a kék fazonok továbbra is etalonnak számítanak.
Az elmúlt bő három évben egyetlen olyan filmet sem sikerült megalkotni,
ahol a plusz „D” hasonlóan katartikus élmény adott volna. Persze akadt
pár jobban sikerült darab, például az egészen friss Hugo, de a
legtöbbször a 3D jelzés nem több, mint parasztvakítás. Szerettem volna,
ha A titánok haragja rácáfol a fenti megállapításomra, de a katarzis
ezúttal is elmaradt.