A fekete ruhás nő alkotói az egyszerűbb utat választották és aránylag
szorosan követve a ’83-as kötetet (kritikánk itt) meglepően szerethető
rémtörténetet rittyentettek.
Todd Phillips a „partifilmek” császára. Neki köszönhetjük a Cool-túrát, a
Sulihuligánokat illetve a Másnaposokat is, ami minden bizonnyal az
elmúlt évek egyik legjobb vígjátéka, és ahol egy féktelen buli
következményeit számolják fel hőseink. Phillips úgy gondolta érdekes
lehet, ha készül egy film magáról a mulatozásról is, így odaadta a
pénzét a kliprendező Nima Nourizadeh-nek. Az eredmény egy nehezen
értelmezhető káosz a rosszabb fajtából.
A poklot nem a fehérség jelenti: az csak a hó és a jég, a külsőségek,
aminél a buta magyar címadó le is ragadt. A pokol, ha már foglalkoznunk
kell vele, a szürkeség („The Grey”). A se-fehér-se-fekete, a
lélekgyilkos. Ki lehet-e törni belőle?
Edgar Rice Burroughs idén 100 éves regényéből az Oscar-díjas Andrew
Stanton rendezett látványos filmet. A mese korához méltóan igazi old
school történet, amit a rendező a Disney normáknak megfelelő klasszikus –
és minden régimódisága ellenére is szerethető – stílusban vitt
vászonra.
Kétféle film marad meg hosszan emlékezetünkben. Az egyik olyan
filmművészeti erényekkel rendelkezik, melyek mérföldkővé teszik, a másik
olyan fontos üzenetet hordoz, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
A Krízispont ez utóbbiak csoportjába tartozik: kiváló iparosmunka
földbedöngölő gondolatokkal.
Martin Scorsese neve úgy cseng a filmiparban, mint Giorgio Armanié a
divatéban. Legújabb mozijában Georges Méliès előtt tiszteleg a mester,
méghozzá nem is akárhogy, 3D-ben. Méliès le lenne nyűgözve.
2008-ban az Utazás a Föld középpontja felé egyike volt a 3D boom
elindítóinak, mely még csak kapirgálta a technológiában rejlő
lehetőségek felszínét. Négy évvel később a még mindig Verne világában
kalandozó folytatás felnőtt a látványhoz – de megmaradt gyereknek, ami a
film többi részét illeti.
Úgy gondoltam, a Star Wars 3D-ben maga a megvalósult álom, nem is vártam
sokat, hogy saját szememmel is lássam. Amit a pénzemért kaptam azonban,
maga volt a csalódás. Utólag 3D-be pakolni egy klasszikust remek
alkalom kifizettetni újra egy rakás pénzt az elszánt rajongókkal –
értelme azonban nem sok van.
Januárban jó dolog moziba járni, hiszen sorra jönnek az Oscarra időzített filmek. Ezek legtöbbször valóban jól sikerült darabok, néha viszont csupán aránylag hibátlanul összerakott rutinmunkák. Elsőre a Vaslady-t az utóbbi kategóriába sorolnánk, a moziban töltött két óra után azonban aligha gongdoljuk így.