Ősz óta kultikus státuszban van a popdívaként most debütált Péterfy Bori és együttese, a fantáziadús nevű Love Band. Hogy miért, az első látásra nehezen érthető – nem történt ugyanis más, csak hogy előtérbe került az Amorf Ördögök-beli vokálos tevékenységéhez képest, ám a zenei agy még mindig főként az egykori frontember, az azóta zeneportál-főszerkesztővé is avanzsált Tövisházi Ambrus. Az első sláger, a mindenki által oda-vissza, kívülről fújt Hajolj bele a hajamba ráadásul pont olyan, mint egy Ördögök-szám: középtempós prüttyögés, nagyon durván fülbemászó dallam, elszállt, de mégis szirupos szövegek; összességében az előzményekhez képest nem túl eredeti, de bájos dal. Nem véletlenül játszotta agyon a Petőfi; nem ez az első eset egyébként, hogy ezen adó közszolgálatból sikerre visz egy együttest, amely ilyen hátszél nélkül talán csak kevesek szívügye lenne.
Az előbbi, negatívra hangolt bekezdéshez képest viszont mindenképpen jó hír, hogy a végeredmény – tehát maga a lemez, a Fák, denevérek, piócák nem csak sokkal változatosabb, mint az Amorf Ördögök-albumok, de tényleg jó is. Az első számot rögtön lehet is ugrani, nem csak azért, mert ismerjük, hanem mert sokkal izgalmasabb dolgok várnak ránk, mint a farzsebben turkálás és fülbe dúdolás. A Vámpír például súlyos, zakatoló altrock-sanzon, akár csak a Csáth-novellák és a nemrég bemutatott film ihlette Ópium, amelybe még egy kis beates orgonahangot is sikerült csempészni, ezzel teljesen feldobva a dalt, amely egyébként egy Quimby-számnak is elmenne. Még meglepőbb a Hello, modern dizájn elektropunkja, amely egyszerre Peaches és Gogol Bordello: oszcilláló szinthihangok, balkáni hatások, feszült, darálós énekbeszéd. A vadulás csak fokozódik a Hideg lányban, amely az elején garázsrock, aztán metál, leszámítva persze az énekesnő füstös-éteri alt hangját, amely távol marad a zúzástól. Elég zavarbaejtő, mennyire nem illik össze itt zene és énekhang, sajnos a szó rossz értelmében. Patti Smith jól bírja az ilyesmit, akárcsak P.J. Harvey. A mi kis helyi dívánknak (egyelőre) nem ez a világa.
A lemez második felére visszatér (és el sem megy) a középtempó és a fülbemászás; egyértelmű, hogy ez megy és ez is áll a legjobban Borinak. A xilofonos keserédes Csobogás az egyik csúcspont, a Lovasival együtt énekelt-írt Délelőttök a kádba… viszont pont üres és közepes lett kissé; talán csak azért mondom ezt, mert rossz érzés ilyen – te vagy a kulcs a kilincs alatt / te vagy a fütty a madárban…-típusú megfáradt metaforákat hallani a rendszerváltás utáni legzseniálisabb dalszerzőtől.
A Kispál-frontember hatása egyébként az egész albumon letagadhatatlan, akárcsak Tövisházié, de egyik sem kerül előtérbe Péterfy Bori jelenlétéhez képest. Ő ugyanis abszolúte kihasználja színésznőségét, amit a Krétakörből hozott: néha szenved, néha álmosan kántál, vagy csak énekelget maga elé, úgy, hogy közben koherens és hiteles marad az egész. Szövegei sokrétűek és jól hangzanak, és ezért még az olyan közhelyes üzeneteket is megbocsátjuk neki, mint hogy “pénz nélkül meghal a Föld”.
Jól összerakott, hatásos és szórakoztató album a Fák, denevérek, piócák, bár a Quimby remekműveihez például (Diligramm, Ékszerelmére) biztosan nem ér fel. A felhajtást körülötte ezért eléggé túlzásba vitték. Tény viszont, hogy amióta az eszemet tudom, nem történt olyan, hogy a jazzrajongó fater, a céges kreatív és a tizenhat éves alteros kiscsaj ugyanazzal a lelkesedéssel fütyüljön egy slágert (Vámpír).