Ákos-beütéses Serj Tankian figurára vett küllemmel rendelkező Mátyás Attila
zenei megoldásokban sem bővelkedik össze nem téveszthető jegyekkel. Egyrészről
ugye ott van az előélet, ami – mint Serj esetében is, ha valaki ismeri a
szólóalbumát – vagy teljes pálfordulással, vagy erős röghöz kötöttséggel szokott
jelentkezni. Eleinte.
Másrészről pedig masszívan felfedezhető a kedvencek
hatása is, ami stíluscentrifugába rántja az egész hangzást. Az énekorgánummal
összekapcsolva pedig zavaróan idegen lesz az egész.

kepbal:2:100*Rövid összegzésben:
hallgatható, jól összerakott, de felejthető.
Igazi rock album nagyon darkos
lendülettel. Ami levon az értékeiből, az pont az, hogy Attilának nem sikerült
megszabadulnia Actionös–F. O.-s előéletétől, pedig az nagyon kellene. Itt
említeném meg, hogy az „Újra megtenném” valami borzalmasan nagy melléfogás ehhez
az imidzshez és hangzáshoz. Leginkább egy olyan kocsmához tudnám hasonlítani
ezt a számot, mint egy vidéki weskó kocsma lengőajtóval, bölényszőrrel és
nyereggel a falon. Tehát olyan Actionös, mellszőrös, együtt izzadós.

A
„Túl közel” kiköpött Ákos szám, csak nem olyan jó a szöveg és sok a P-Mobilos
cikornyás allűr.
A vérciki allűrökben amúgy sincsen hiány. 2008-ban azért
ennél már finomabban lehetne nyúlni ezekhez a témákhoz, a dobos mintha fát
vágna, és ez a dinamika, összahang rovására megy.

A legnagyobb baj az,
hogy nagyon sablonos mind zeneileg, mind szövegében. Semmi megindítót, vagy
igazán szerethetőt nem sikerült összehozni. Nincsen kifejezett hangulata sem az
albumnak. Idegen marad, egyáltalán nem érint meg. Az ember csak úgy elhallgatja
maximum háttérzajnak tányércsörgés helyett.