Ars poeticájukat konkrétan meg is fogalmazzák a fiúk a Rock’n’roll goes to the girls által, sőt négy sort ki is emelnek belőle az ‘inlay card’ elején: “a rock’n’roll csak a lányoké / a fiúk más másról beszélnek / mi elvegyülünk a levegővel / akik nem tudnak járni, majd repülnek”. Természetesen nem kell szó szerint venni, hiszen a maga nemében azért ez is rock’n’roll, és a fő kérdés éppen az, hogy mennyire az, és mennyire valami más. Mi az a más, amiről a fiúk ma beszélnek, mi az a levegő, mi az a repülés?
Ez a bizonyos “más”, körülbelül az a szcéna lenne, amit külföldön leginkább a Moby, itthon a Yonderboi nevével szokás fémjelezni, csakhogy a Zagar több mint ők. Azt hiszem, elsősorban amiatt több, amitől egyúttal rock ‘n’ roll is a dolog. Öt valódi zenész, valódi hangszereken játszva (a modern időknek megfelelően most ide értjük a szkreccset is), olyasmit próbál alkotni, ami nem csak jól hangzik, hanem valamennyi köze a valósághoz, az ember hús-vér mivoltához is van. Jóképességű zenészek és zeneszerzők a tagok, ebből egy együttes állt össze, horribile dictu: rockzenekar.
Az persze nem mindegy, hogy a legendás elődöket (Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, Cream, Genesis, Pink Floyd…), akik annakidején csináltak forradalmat az elektronizálás segítségével, manapság mint a természetesség, akusztikusság képviselőit állíthatjuk szembe a mai “Zagarokkal” mint az elektronika képviselőivel. Nehéz dűlőre jutnom magammal, hogy van-e okom a Zagar kapcsán szembeállítani a “bezzeg az én időmben”-t a “kit érdekel már a nagy generáció”-val. Zavarjon-e, hogy az Ibizára járogató diszkópatkány sem feltétlenül fogja be a fülét, ha a Z agar szólal meg a közelében, sőt, netán még azt is hiheti, hogy tetszik neki?
Dilemmámat erősíti a CD hangzása. Rengeteg finomságot, jazzes, rockos elemeket helyeztek el a zenészek, az egészében véve erősen filmzeneszerű anyagban, ám a stúdiómunka során olyan hangzásvilág jött létre, amely inkább elfedi, beolvasztja az egyes hangszerek játékát, mintsem kiemelné őket. Mosott, agyonelektronizált, a mély és magas hangokat egyaránt lefojtó a hangkép, ami valószínűleg tudatos, mindenesetre erősíti a zene trendi, “electro” jellegét. Esetleg óvatoskodó marketingpolitika miatt szól úgy az egész, mintha MP3-ba tömörített fájl lenne? Csak az utolsó szám, a Without shades a kivétel, ott a hangzásra is érvényes az árnyéknélküliség, nyilván, mert a kifinomultan játszó dobseprőket is hallhatóvá kellett tenni.
Egyébként is azok a dalok a legjobbak a lemezen, amelyek bátrabban szakadtak el attól a bizonyos rádióbarát hangzásvilágtól, amit ugyebár a Moby-val jellemeztünk. Hangulatos, misztikus intro adja meg a lemez alaphangját: a Scéance “electrock” alapritmusa, a gitáros csippentései és finomított “riffjei”, megtámogatva a technós billentyű témákkal és a giccs határán még éppen nem túljutó “gregorián” kórusbetétekkel, jól jelzik, hogy mire számíthatunk a későbbiekben. Az ezt követő The Prophet is a fool és a Rock ‘n’ roll goes to the girls lesznek nyilván a lemez slágerei. Mindkettő nagyon kidolgozott, változatos anyag, az énekes részek veszélyesen egyensúlyoznak az enyhe modorosság és a nagyon dögös poétikusság között.
A két “sláger után a North pole samba már jobban megzavarhatja a gyanútlan hallgatót. Egyszerű, szinte falzett énekszólam ellenpontozza a fifikásabb dobritmusokat és a jazzesebb gitárbetéteket. Ez a dal is jól mutatja, hogy milyen sokféle, eredetileg egymástól távoli elemet tud a Zagar egységes, fegyelmezett egésszé gyúrni. A Love and strangeness tulajdonképpen hangulatos átkötés az Escape from the Earth-höz, ami a lemez egyik sarokpontja. Meneküléshez méltón enyhén zaklatott, zakatolós gitártémájú, űrutazás hangulatú zene. Néhol fantasy, de inkább sci-fi. Itt mutatkozik meg először, hogy a szkreccs is kiváló “dallamhangszer” tud lenni, ha jó kezekben van.
A Learn to fall reagge és blues hatásokat ötvöz Zagarrá, a csúcspontján szinte bekeményít, hovatovább “agresszívvé” válik, aztán visszatér a meditatívabb hangulathoz. Határozottan ügyes, bár az ének egy kicsit modoros. A The snob megint célszerűen puhítja a “keményrockot” lágyabb “electrockká”. A pattogós refrén egyszerűségében is nagyon eltalált, a gitárszólóval jól felesel a szkreccs, mint stílusbeli ellenpólus. A Never the same amolyan easy-listening, persze Zagarra hangszerelve, és ebben a számban is ki-kiugranak egy-egy közjáték erejéig az alaptémából.
És akkor az egyik, amiért érdemes volt: a Three seasons fall zseniális. Ahogy a filmzeneszerű hangulat oda-vissza fejlődik a különféle sebességek között, ahogy a gitár “üveghangjai” és a szkreccs felesel egymásnak, ahogy a profán filmszöveget (Kállai, Bodrogi…) beleillesztették a misztikus hangulatba… Ihletett darab, és az ezt követő Dorian Gray’s dilemma is az. A zene mintha a jazzesebb zongora és gitár, illetve a technós szintetizátor és szkreccs között dilemmázna. Itt a legszembetűnőbb, hogy a jó érzékkel kialakított dobszólam milyen sokat tesz a stíluskeveredésből létrehozott összhangért. Folytatván a hozsannázást: a Longing for solitude újfent nagyon színvonalas darab. A szövegbetét menekülésre, keresésre utal, s valóban a megint zaklatott-zakatolós, meg-megállós ritmus olyan, mintha vonatablakból néznénk az elsuhanó tájat és az állomásokat.
A Wings of love fura egy valami, hiszen széttörten, elidegenítően monoton hegedű aláfestéssel indul, ellenben az Uderground Dívák belépése után a legslágeresebb dallammá alakul, s a slágerességbe a hegedű is beleidomul. Lezárásként ellenben egyértelműen kiváló a már említett Whitout of shades, amely megintcsak ihletetten ötvözi egybe a jazzes-rockos hagyományokat a “mai fiúk másfajta beszédével”, igaz ez a régi beszédhez áll közelebb, mintha azt mondaná, hogy azért a rock’n’roll mégsem csak a lányoké, még ma sem. Persze hogy nem, a fiúké is. De azért tényleg más a beszéd, ám eközben felhasználják a régi szavakat is. Mintha szerves lenne az átmenet.
De nem szerves. A Cannot walk fly instead tartalmas, színvonalas, jól megkomponált zene, de talán túlságosan is minden a helyén van, túlságosan is világhír kompatibilis. Mai világhír a mai világban. A rock’n’roll háttérbe szorult. Tán fordítva vagyok a Zagarral, mint Petőfi a Kárpátok bérceivel: tán szeretem, de nem csodálom. Na jó, egy kicsit talán csodálom is…