Az estére a The Silver Shine zenekar gitáros/frontemberének lazább projektje, az Ati EDGE and the Shadowbirds hangolt elő. A klasszikus rockabilly alapokon nyugvó felállás (nagybőgő/gitár/dob), több ízben is szakított a hagyományos rock&roll-lal. A nagybőgőnél megszokott tetovált, izmos fickók helyett, egy ugyan szintén kivarrt, de alig 40 kilós lány tépte a húrokat – istenien. A rockabilly műfaját pedig elmondásuk szerint psychobillyre fejlesztették, bármi volt is, amit játszottak, kiváló talpalávalóként szolgált a sötétebb, pszichedelikus rockot játszó Gallon Drunk előtt. 

James Johnston és bandája a koncert előtti órákban az A38 „Orrbárjában” kellemes sörözéssel hangolódott rá a zenélésre, közvetlen hangulatban beszélgetve egymással és a rajongókkal. Utóbbiaknál látványosan megnövekedett az átlagéletkor a hajó szokásos közönségéhez képest, és jelentős túlerőben voltak a külföldi Gallon Drunk-értők. Kísérteties Nick Cave hasonmásokat is felfedeztünk a szinte teltházas koncerten, amit Johnston stílusa és a Nick Cave & The Bad Seedsnél eltöltött zenekari pályafutása magyaráz. 

A beszédes nevű zenekart a műfajok elég széles palettája inspirálja, és ezzel a koncert folyamán is megismerkedhetett a nagyérdemű. Az alternatív rockos vonalat a punktól a blues-on át a jazzig mindenféle stílus formálta már az elmúlt több, mint 20 évben. Időnként még a rockabilly és az r&b műfajából is merítenek, de általános jellemvonásuk a dalok fekete hangulatában rejlik. Ahogy a The Independent c. napilap fogalmazott velük kapcsolatban egy alkalommal: “Sűrű, blues-os csikorgó hangzás, mély, dörmögős basszus- és billentyűs hangokkal”. 

A vasárnap esti bulit a „Before the Fire”-ral nyitották, megszólalt a „Killing Time” és a „The Exit Sign”, a rájátszást megelőző utolsó dal pedig az új album záró száma, a „Speed of Fear” volt. A koncerten végig uralkodott egyfajta stoner hangulat, sötét dallamok, és intenzív basszusok. Terry Edwards billenytűs/szaxofonos néhány szám erejéig egyszerre játszott mindkét hangszerén, Ian White dobos huszonéveseket meghazudtoló módon játszott, James Johnstont pedig egyértelműen konzerválják a rock&roll világában eltöltött évek, így talán nem csak az A38 felvételeinek köszönhetően villogtatta több ízben össze-szigszalagozott gitárját, vagy rúgta ki majdnem a hajó oldalát. Öreg rocker, nem vén rocker, bizonyosodott be ismét, s úgy tűnik, buzog bennük még pár év, így reméljük nem az idén bemutatott új, The Soul of the Hour c. album az utolsó, amit hallunk tőlük.