A nyitótételben kissé kétségbeesetten elkesergik, hogy No Path to Follow (Nincs követendő út), ezért gondolom úgy döntenek, hogy maguk alakítják ki az ösvényt, így hamar belecsapnak  a címadó dalba, mondván, hogy ők maguk az éjszaka (We are the Night). A Surrendertől kölcsönkért hangmintát felhasználva egy viszonylag egysíkú dalt hoztak össze, eléggé nehézkes végighallgatni a hat és fél percet. A harmadik szám, a Klaxons közreműködésével készült All rights reserved nekem a Neo-t juttatja eszembe, mégis ez az első olyan track, ami egy kicsit megmozgat, jól össze vannak válogatva a dal vázát alkotó loopok. A Saturate egy hagyományos, az együttestől megszokott felépítésű instrumentális szám, szinte elharapják a végét, hogy következhessen a Do it Again, az első szám, amit kislemezre másoltak. A számban feltűnik a kissé kasztrált hangú, feltörekvő dance-muzsikus Ali Love, akinek ez az első megjelenése, gondolom jó reklám lesz ez a kooperáció az új albumához. Táncolásra alkalmas track ez, tudományos értekezést írni róla felesleges. Szinte átmenet nélkül következik a Das Spiegel (nyelvtanilag talán helytelen) című szám, amely akár lehetne a 2004-es Surface to Air saját készítésű remixe is. Az első olyan szám, amely továbblapozásra késztet, amikor megszólal benne egy CASIO elektromos orgona által generált tangóharmonikához hasonló hangszer.
A lemez közepén elhelyezkedő, kimondottan gyerekes, hallhatóan becuccolt állapotban felvett The Salmon Dance (lazactánc) egyértelműen nem lemezre való darab. Az egykori Pharcydeból híressé vált Fatlips közreműködik a dalban. Végül is, gondolom ez az "ovi-rap" volt az alkotók szándéka, annak viszont tökéletes. A nyolcadik dal, a Burst Generator egészen visszarepit minket a kilencvenes évekbe, vagy még messzebb, egyfajta felturbózott, acidos italo-disco himnusznak tűnik, ámbár kiválóan táncolható, epikus darab. Az egyik legjobb electro tétel, minden fontos kellékkel, nyünnyögéssel, flippereknél megszokott hangeffektekkel. A Modern Midnight Conversation basszusszólamát már a Pink Floyd-féle Momentary Lapse of Reason albumot záró Sorrow-ban is hallhattuk, csak azon nem villanytrombitát, hanem szép gitárjátékot hallhatunk. A hatperces töltelék után következik a Battle Scars, amely a nyitótételt felhasználva az egyik legélvezetesebb dallá alakul. Willy Manson hangja kiválóan cinikus ehhez a világvége-hangulathoz, mely szinte egy kiszámolóssá alakul az utolsó két percben. Az utolsó előtti, Harpoons címet viselő, ambient tétel a maga két és fél percével az egyik leghangulatosabb darab, méltóan vezeti be a The Pills Won't Help You Know (Tudod, hogy nem segítenek a pirulák) című zárószámot, amely a legszebb, leglíraibb, melyet a srácok valaha készítettek. A pszichedélia átüt a fülhallgatón, Tim Smith remekül hozza a felszabadító-lelkes és mégis valahogy bágyadt hangulatot. Csendes éjszakai sétához, esőben vezetéshez, sárkányrepüléshez kitűnő.

Egészében véve egy meglehetősen egyenletes színvonalú, közepesnél jóval erősebb albumot kaptunk az angol duótól, de érzésem szerint nehéz lesz az előző lemezük sikerét felülmúlni. Mindenesetre nagy bulira számíthatunk augusztus 9-én a Sziget nagyszínpadán, ahol minden bizonnyal sokat meghallgathatunk az újdonságokból és remélhetőleg a régi slágerekből is.