Aznap a Süsiben ugyanis 3 órán át a síron túli élet és a mindennapi borzalmak kérdését járta körül három zenekar: a budapesti psychobilly Silver Shine, az horrorpunk amerikai Blitzkid és a két műfajt hangzásilag ötvöző, szintén tengerentúli Rezurex (amely az ebben a műfajban már nagyot alkotó Tiger Army és a szintén nagynevű Necromantix tagjaiból állt össze), este kilenctől. A műfaj természetesen a psychobilly-horrorpunk volt, ami műfajok nemcsak azért különlegesek, mert a rockabilly és a punkzene találkozásából született "elegyek", hanem mert abból a kulturális viszonyból táplálkozik, ami az amerikai kisvárosokban él a kisvárosi temetők lényei, a különféle "természetes szörnyek" (mint például a sea monster, azaz a tengeriszörny-kategória iránt), illetve a repülő csészealjak által a bolygónkra "hozott" egyéb teremtmények iránt. A modern hiedelmek és small town legendák ellenére, vagy csak azért, mert senki sem változott zombivá (a zenekarok tagjain kivül nem voltak ijesztegetősre kifestett arcok), nagyon ütős és minden tekintetben színvonalas koncertetket láthatott az mintegy 350 fő, aki bezsúfolodott az előtéri souvenír-shop és küzdőtér közé. Színvonalaskat, a szó szoros értelmében.
A line-upot, és magát az estét a már említett Silver Shine kezdte: ugyan nem büszkélkedhetett olyan hírnévvel, mint az utána következő két újvilági banda, de hamar megmutatták Edg-ék, hogy azért nemcsak kötelezően, nemcsak az "egy jegy áráért három zenekart kap" – féle dolog miatt lettek meghíva. És megtudják azt is csinálni, mint az utánuk következők: lázba hozni az embereket. Persze, ehhez az is kellett, hogy mind a 9 szám olyan kemény hangzással és gyorsan szóljon, ahogy azt a rocka-psychobilly íratlan törvényei előírják: a dob és a bőgő volt nagyon erősen megszólaltva. A közönség látható és érezhető élvezettel élvezte a kilenc számot, különösen a Sandy-t, ami egyébként egy 1957-es dal feldolgozása volt. Edgé-ket pedig ez láthatóan feldobta, nemcsak egy szám erejéig, és őket éreztem a második zenekarnak, akik elkezdték, befejezték és közben még nem csak zenéltek, hanem szórakoztatták is a nagyérdeműt. Azaz sóztak. ÉS mindezt teljesen belelkesülve: olyannira, hogy a végén még Győzőnek is megköszönték a lehetőséget. (a Süsi tualjának)
A Blitzkid előadása ezzel ellentétben kevés új vonalat szólaltatott meg. Nemcsak azért mert hirtelen kezdték el az elkezdeni valójukat, hanem mert egészen a koncertjük végéig inkább csak fent voltak a stage-n, de nem csinálták a sót. Igaz, ők voltak az egyetlen banda az este, akiknek a zenéje, ha nem is széles skálán, de eklektikusabb volt zeneileg, mint a másik kettőé. Értem ezalatt, hogy egy számon belül képesek voltak oldskool punkból átmenni emo-ba, illetve "deszkás rockba". (nem véletlenül, hiszen olyan zenekarokat tekintenek magukra hatással élőknek, mint a Green Day, Anthrax, TSOL, Ramones. Másik pozitív dolog maga az énekes-gitáros, TB Monstrosity volt: ahogy ott grizzlytermetével állt a mikrofon mögött, s a nézőtéri csajoknak szólt be, az maga volt a tökély. Mintahogy a színpadi mozgásuk is tökéletesen megfelelt azoknak a kritériumoknak, melynek manapság egy punkzenekarnak meg kell felelni. Se kevesebb, se több ugrálás nem volt, mint ami elő van ilyen esetekben írva. De ha viszont már nem kezdték el, harmadik pozitív dologként kiemelendő, hogy azért remekül befejezték be: a Rezurex basszgitárosa, Jeff Roffredo átvette a Blitzkid basszgitárosának helyét, így az utolsó számot már a szerétől megfosztott Argyle Goolsby énekelte (erős közelítéssel) végig, egy kis reflektorállványmászással kísérve. Ez baró volt a javából.
Az est fénypontját ezek után (már mondanom sem kell, de azért leírom) a Rezurex fellépése jelentette, mind nekem, mind a többieknek, mert 11-től egészen a végéig óráig olyan fergeteges hangulat volt mind lent, mind a színpadon, hogy HÚHA. A lábak beindultak, és az eddig inkább csak diszkrét ütemre való mozgások a gátlások olvadásával átcsaptak nyílt színi táncba, pogóba, és mindenki nagyon boldog volt. Éjfél környékén, ha valaki élőben hallgatja a Suicide-ot, vagy Zombie Girl-t, netán a Black Rose-t Daniel deLeon hangján, vagy akár a ráadásnak ráadását jelentő Dia de los Muertos-t (azaz Halottak napját) a többi 350 emberén, mást nem is nagyon tud érezni. És ezzel a Rezurex tulajdonképp megcsinálta azt, ami a feladata volt: hogy a psychobillysek és a horrorpunk zene rajongói egy nagy családként tomboljanak egy jó órát a hétfő éjszakában. Mert akkor és ott megvalósult az egység: a nyársabb és a nyersebb polgárok úgyanúgy ugráltak, pörögtek a lányok, s hörögtek a fiúk is, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, a hét legunalmasabb napjának estéjén.
De mint minden jó, ez az este is végetért; két ráadás számmal ugyan megpróbált mindent a Rezurex, hogy kitolják az elkerülhetetlent, azaz a rockdisco beindulását, de éjfél után 11 perc elteltével hirtelen újra a sír túloldalán találta mindenki magát. Igaz, az öröm az ürömben: mindezt legalább vidáman. Merthát ugyan a műfaj követelménye miatt a dalok komor témákról szóltak, a hangulat ezzel tökéletesen ellentétes volt: totál pszichotikus állapot. Remélhetőleg, nem utoljára.