Valóságos hangszererdő várja a Budapest Jazz Club koncerttermébe belépőket a színpadon. Baloldalt egy masszív nagy zongora, mellette mindenféle színű, formájú és méretű ütőhangszer hever, kicsit arrébb egy gitár, majd a jobb szélen egy szaxofon és egy futurisztikus, hosszúkás kütyü (EWI, még lesz róla szó) zárták a sort. Az ütőshangszerek között mikrofonok hevertek itt-ott, hogy a dobok, a cajun és a djembe között váltogató zenészek frankón hallhatóak legyenek. Biztosíthatok mindenkit, ez minden hangmérnök rémálma.

Nem csak a zene sokrétű

Kedd este van. A fellépő a Chabanda. A világ- és jazz zenében régóta mozgó ütős, Gyulai Csaba saját projektje. Már 3 éve vegyítik a világzenét, a magyar népdalokat és a jazzt. Most negyed órás udvariassági késéssel érkeznek, a szolidan megvilágított színpadra. Olyanok, mintha egy Edgar Allen Poe könyvből léptek volna elő. Feketébe öltözött, ősz szakállú zongorista, torzonborz hajú, borostás, révült tekintetű fiatalember, karibi fílingű fehér öltönyben élesen ide-oda figyelő szaxofonos, és egy laza, edzőcipős gitáros veszik körbe a társaságban kirívóan eviláginak látszó zenekarvezetőt. Leülnek mindannyian, és lassan felépítik az első számot.

A Karib-tengertől a rockig

A sok autentikus hangszert és a zongorát faján ellensúlyozza az elektromos gitár, a sokszínűen használt effektpedálok és a szaxofont néha felváltó fúvós szintetizátornak becézett EWI. A banda nagyon sok világot jár be a koncert alatt. Basszushangszer nincs, de nem is hiányzik.

Amíg az ének meg nem jön, abszolút lehetetlen meghatározni a zene stílusát, annyi minden keveredik benne. A világzene tényleg világzene, a Karib-tengertől Afrikáig sok hely dallamvilág megszólal, de persze ott a jazz, a gitárnak hála elvétve a rock is felüti a fejét. Van olyan dal, ami teljesen Pink Floyd fílingbe megy át a közepén, de még a komolyzene is jelen van, igaz csak a zongorista játékában.

Öröm, zene

A zenekar egy-egy dalon belül is számos világot bebarangol. Egymást is élvezettel hallgatják és az is látszik, hogy a dalokat fájó szívvel, nagy nehezen fejezik csak be. Nem mértük, de van egy-két nagyon hosszú szám, a zenészek nagyon el tudnak mélyülni a saját zenéjükben. Abszolút nem rutinból játszanak.

Igazi örömzene megy a színpadon, sok szólóval, improvizációval. A tagok bólogatva és pislogva kommunikálnak egymással. „Még egy szóló mehet” „Most hangosabban” „Még három ütem”, ilyesmiket olvasunk ki a metakommunikációból. A sok impró és spontán elemmel persze megnő a hibázás esélye is. Van is hiba szép számmal, de ezt inkább a tagok közötti szavak nélküli kommunikációból látjuk, amikor megmosolyogják a másik malőrjét, vagy a szemöldöküket ráncolják fölötte. Persze senki sem kutyaütő a színpadon, és a nehéz szitukat is elegánsan oldják meg.

Érdekes módon a magyar népzene csak az énekesnő beszállásával érkezik meg a repertoárba. Az is érdekes, hogy a szokásosnál mennyivel kevesebbet nyom latba itt az emberi hang. A kurta énekes részek szinte elvesznek a hosszú instrumentálisak között, és az amúgy remekül éneklő Horváti Kata a koncert nagy részében a tenyerébe hajtott állal hallgatta a többieket.