A szuperhatalmak közötti hidegháborúnak a sok negatív hatás mellett legalább egy haszna is volt: beindította és felgyorsította a modernkori űrkutatást, és a tudomány lassan kimerészkedett a Földön túli világba. Igaz, egyelőre még éppen csak kikukkantottunk az ablakon (pl. Voyager űrszondák, stb.), de máris olyan utópisztikus álmokat kergetünk, mint leszállni egy másik bolygón és állandó űrbázist létesíteni a Földön kívül. Apránként, egyik lépést a másik után téve haladunk, és bár sok akadályba ütközünk az út során, de a célt sohasem tévesztjük szem elől.

..3..2..1.. Indulás!

A földi űrkutatásban mindig is az amerikai NASA (National Aeronautics and Space Administration – Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Hivatal) járt élen, kezdve a különböző műholdaktól a űrteleszkópokon át, egészen az embereket is szállító űrjárművekig (pl. Merkúr-, Gemini- és Apolló- programok).
A legújabb projekt az 1980-as évek elején indult, amely szakított az addig megszokott űrrepülési módszerekkel. Míg korábban az űrhajósok egy szűk, ún. visszatérő-kapszulában ereszkedtek le (pontosabban: leejtőernyőztek a Földre, általában valamelyik óceánra, esetleg a kazahsztáni sztyeppén), addig a vadonatúj Űrsikló-program résztvevői egy többször is felhasználható, légköri repülésre is alkalmas, szárnyakkal rendelkező űrrepülőgépben tértek vissza a bolygóra. A gép ráadásul nem is csak egyszerűen leszállt valahol a susnyásban, hogy aztán úgy kelljen az asztronautákat összeszedni és visszaszállítani a központba, hanem akárcsak egy akármilyen siklórepülőgépet, el lehetett kormányozni a NASA valamelyik űrrepülőterére és ott biztonságosan landolni.
A repülőgéphez sokkal méltóbb leszállás ellenére az űrsiklók esetében az „indulás” még mindig rakétákkal történt, vagyis az orbitáló-egységeknek is nevezett űrrepülőgépeket hozzárögzítették óriási (és szintén többször felhasználható) rakétákhoz, majd kilőtték őket, hogy az ún. szökési sebességet elérve legyőzzék a Föld gravitációját és bolygókörüli pályára állhassanak.
Az űrsiklók elsősorban teherhajóként szolgáltak, pl. személyzetet hoztak-vittek az ISS-re/ről (International Space Station – Nemzetközi Űrállomás), tudományos kísérleteket és karbantartásokat végeztek, esetleg műholdakat, űrteleszkópokat (pl. Hubble) állítottak pályára.
A program beindítása, azaz 1981 óta összesen hat űrsiklót építettek meg, közel 10 milliárd dolláros költségvetés mellett. Talán kevesen tudják, de az első űrsikló neve nem véletlen ötlet volt. Amerikában az 1960-as évek közepén mutatták be a Star Trek című kultikus sci-fi-sorozatot, amely 1969-ben fejeződött be, furcsa módon azonban az igazi nagy sikert csak a későbbi ismétlések alkalmával érte el (a ’70-es években), amikorra kialakult stabil rajongótábora, így a NASA a hozzá érkező több százezer (!!!) rajongói levél hatására 1976-ban Enterprise-nak nevezte el legelső űrsiklóját.

Az Atlantis felszállás közben

Az Enterprise tesztjeit a Columbia követte, amely már nem csak légköri, de „űri” repülésre is alkalmas volt, ezt követően építették meg a Challenger-t, a Discovery-t, az Endeavour-t, majd legvégül az Atlantis-t.
Az első „éles bevetésre” 1981 áprilisában került sor, mikor John Young parancsnoksága alatt kétnapos próbarepülésre felbocsátották a Columbiát. 1983-ban Sally Ride személyében – a Challenger fedélzetén – az első női űrhajós is bemutatkozott. 1986. január 28-án a világot döbbenetes képsorok sokkolták, mikor a Challenger az egyik segédrakéta szigetelési hibáinak következtében a kilövést követő 73. másodpercben felrobbant, a fedélzetén tartózkodó hét űrhajós – Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald McNair, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Michael Smith, és Dick Scobee – pedig életét vesztette.

A tragédia után a flotta évekig a földön marad, amíg egyrészt megtalálták és kijavították a baleset kiváltó okait, másrészt új gépet építettek a Challenger helyére (1992-ben az Endeavour-t).
Az szovjet űrprogram összeomlása után a korábbi ellenfelek szövetségesekként kezdetek együtt dolgozni, így 1994-től orosz űrhajósok is csatlakoztak amerikai kollégáikhoz, és rendeszessé váltak az „űrsiklójáratok” az akkor még üzemelő Mir-űrállomáshoz, de ekkoriban kezdték előkészíteni az ISS építését is, ami 1998-ban kezdődött meg. (A Mir-t 15 évnyi működés után 2001. március 23-án irányított manőverrel a Csendes-óceán fölötti légkörbe kormányozták, ahol elégett.)
1998. október 29-én a Discovery fedélzetén ismét a világűrbe léphetett John Glenn, a Mercury-program veterán űrhajósa, aki anno elsőként kerülte meg a Földet, 77 évesen pedig a legidősebb ember lett, aki az űrben járt.
Az Űrsikló-programot még egy tragédia árnyékolta be: a Challenger után a Columbia is megsemmisült. 2003. február 1-én – egy 16 napos misszió után – a légkörbe való visszatéréskor, Texas felett a gép darabokra hullott. A legénység tagjai – Rick D. Husband, William C. McCool, Michael P. Anderson, Ilan Ramon, Kalpana Chawla, David M. Brown, és Laurel Clark – életüket vesztették. A későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy a katasztrófát valószínűleg felszállás közben egy a külső üzemanyagtartályról leszakadó szigetelésdarab okozta, ami felszakította a hajó szárnyát, és visszatéréskor a sérült szárny nem bírta a terhelést.
Az eset után ismét felfüggesztették a Programot, és csak 2005 nyarán indították újra, a Discovery felbocsátásával. A küldetés során több apró problémát találtak a hővédőpajzs ragasztásánál használt anyaggal kapcsolatban (ami a Columbia megsemmisülését is okozta), így az Űrsiklók újabb egy évre a földre kényszerültek.

A Discovery 2011. február 24-e és március 9-e között repült utoljára, az Endeavour 2011. május 16-a és június 1-e között, míg az Atlantis 2011. július 8-a és 20-a között járt utoljára az űrben. Az Űrsikló-program befejeztével a gépek végleg nyugdíjba (múzeumba) vonulnak, és átadják a stafétabotot a még fejlesztés alatt álló Orion-űrhajónak.
Bármilyen űrjárművel is fog történni, az első lépéseket mindenképp megtettük a kozmosz felfedezéséhez. Szellemünk a jövőben él, ezért csak idő kérdése, mikor merészkedhetünk távolabbra szülőbolygónktól.

Így landolt az Atlantis