-A Sziámi előtti együtteseid rövid életűek voltak, ellenben a tagjaik utána újabb legendás zenekarok frontemberei lettek. Talán a Spions, az URH, a Kontroll Csoport a túl sok dudás egy csárdában effektus miatt oszlott fel hamar?
-Nem, ilyen oka nem volt ennek, inkább a külső körülmények, illetve a kezdeti útkeresések. A Spions egy baráti kör volt, egy avantgárd művésztársaság, én úgy keveredtem hozzájuk, hogy az első vizsgafilmemet velük csináltam, illetve hangmérnökösködtem nekik, – “kültagjuk” voltam. Aztán a disszidált tagokkal elutaztam Párizsba, és egy ismerősöm valami csoda folytán bejuttatott a párizsi polgármesterhez, aki akkor Jacques Chirac volt. Kérdezte miben segíthetne, mondtuk itt van ez a zenekar, próbahelyet, koncertlehetőségeket keresünk. Na, mondta, éppen épül itt valami művelődési központ, ő most telefonál nekik. Csakhogy ez a megnyitás előtt álló Pompidou Centre volt, Chirac felhívta az igazgatót, hogy van itt egy magyar zenekar, próbálni, játszani szeretnének. Ők meg persze haptákba álltak, így esett az a történelmi esemény, amit szinte senki nem tud, hogy a világszenzációt jelentő Pompidou Központ nyitó koncertjét egy magyar alternatív zenekar, Spions adta!
A következő kör az volt, hogy egy barátom szólt 1980-ban, miszerint van itt egy szimpatikus, jó kis együttes, pillanatokon belül koncertezniük kellene, mert megígérték, hogy adnak egy koncertet, és a bevételből vesznek egy tévét a pszichiátriai klinika nappali szanatóriumában tébláboló elesettek számára, csakhogy nincsenek szövegeik. Odamentem, ott ismerkedtem össze a Menyhárt Jenővel és a Kiss Lacival, aztán odavittem dobosnak a Salamon Andrist, aki azóta kiváló filmrendező lett. Megírtam a szövegeket, akkor a Jenő azt mondta, hogy ő nem tudja megtanulni, énekeljem el én. Mondtam, én nem tudok énekelni, mondta ő se nagyon, ez ebben a műfajban nem számít. Ez lett az URH, ami botrányosan sikeres lett ahhoz képest, hogy “nem is volt”.
Összesen nyolc koncertet adott, fél évig létezett, úgyhogy érthetően komoly szakmai felzúdulást keltett itthon, amikor a New Musical Express leírta, hogy mi vagyunk a legjobb zenekar Közép-Európában. Én azért mentem el az URH-tól, mert beleszerettem a Bárdos Ágiba, és miatta a Kontroll Csoportban akartam dolgozni, a Jenőről pedig azt gondoltam, hogy ő marha jó zenész, zeneszerző, énekes, szövegíró, frontembernek kell lennie, nem helyes, hogy az URH-ban csak két-három számot énekelt. Nemhogy rivalizáltunk volna, inkább a Jenő azt nyilatkozta később, hogy ő egy kicsit “cserbenhagyásként” élte meg az elmenetelemet. De én biztos voltam benne, hogy bizonyítani fog frontemberként, amit meg is tett a zseniális Európa Kiadóban. A Kontroll Csoport is kifejezetten kollektív alkotóműhely volt, majdhogynem színházszerűen működött, mindenkinek megvolt a rá illő szerepe, egymást kiegészítve. Mindenki szerelmes volt az énekesnőbe, köré gyűlt a zenekar, de úgy lett erős, hogy mindenkinek lett benne szerepe. Senki nem akart vezér lenni, nem azért maradt abba.

-Mit jelent, hogy most újra együtt játszik az URH?
-Megkérdeztek bennünket, hogy van e kedvünk adni egy koncertet, és azt mondtuk, igen van. Az egy koncertből végül kettő lesz, hiszen adta magát, hogy a Volt után a Szigeten is játsszunk. Nem biztos, hogy ez most az idők szava, de nem is nosztalgia, egyszerűen szívesen játszunk együtt. Előrehaladtunk a próbákban, sok tapasztalatot be tudunk építeni az anyagba, amit a legutóbbi együttműködésünk óta szereztünk. Jó érzés. Ha a Jenő és a Laci Magyarországon élne, akkor valószínűleg felmerülne, hogy akkor ez most megint legyen egy működő zenekar, csináljunk új dolgokat, bár az is lehet, hogy akkor a Jenő az Európa Kiadóval menne tovább, nem tudom.

-Te nem akartál soha “kint maradni”?
-Végül is a hatéves külföldi tartózkodásom kint maradás volt, mert el kellett menjek innen. Ellehetetlenültem itthon, el-elvitt a rendőrség, ráadásul pont beleszerettem egy holland lányba, és egy ösztöndíjat is felajánlottak Hollandiában. Elmentem. De véglegesen kint maradni nem akartam. Valószínű azért, mert én nem zenész vagyok, hanem költő, nekem irdatlanul fontos volt a magyar nyelv. Érdekes, hogy most, amikor már előfordul, hogy élvezettel írok idegen nyelven, most már nincs jelentősége. Most már lehetek itt is, ott is. EU van, sokat utazok.

-Bár nyilatkoztad korábban, hogy te nem dolgozol, hanem mindig azt csinálod, amihez kedved van, mégis az ember azt gondolná, hogy munkamániás vagy.
-Egyetlen dologra orientálódtam egész életemben, de az egy sokszólamú valami, következnek belőle melléktevékenységek. Költő vagyok, ez az én “dolgom”. A magyar nyelvben a munka, a dolgozni szavak általában valamiféle kényszert szoktak jelenteni, ezért nem szoktam magamra alkalmazni. Bár nem azt mondom, hogy a kényszert sose engedtem be az életembe, hiszen voltam én takarítótól kezdve, nyelvtanáron, kiállításépítőn keresztül tengeri halászig sok minden, mert úgy gondoltam, hogy ezeket nem hagyhatom ki az életemből. Nem képzeltem, hogy valaha is a versírásból éljek meg, igaz aztán nagyon szerencsésen mégis így alakult. De előtte mindig vállaltam olyan melót, amiből el tudtam tartani magam és a családomat. Közben csináltam amit szeretek, verset írtam, majd elkezdtem zenészekkel közösködni. De életem ezen részét bónusznak tekintettem, amíg egyszer csak elkezdett megnőni, pont egy olyan országban, ahol erre a legkevésbé számíthattam. Tulajdonképpen a Sziámi dalokból nőtt ki a mai életem. Például csináltam a Sziámi zenekar kedvelőinek egy kis tábort, aztán második évben már annyian jelentkeztek, hogy valamit ki kellett találni, ez lett a Diáksziget, majd Sziget Fesztivál. A Sziget elkezdett nőni, és amellett, hogy az eladósodás miatt eleinte inkább csak gondot jelentett, mégis megélhetéssé is vált. Jött még sok minden, könyvkiadás, Miskolci Operafesztivál…

–Van ebben a sokféleségben még útkeresés is, vagy “csak” az eléd kerülő lehetőségek megragadásából adódik?
-Az, hogy az ember utat keres-e, vagy az út viszi-e őt, az egy nagyon nagy kérdés. A mesteremtől, amikor először kérdezhettem tőle, épp azt kérdeztem, hogy hogyan találhatok vissza az útra. Merthogy úgy éreztem, hogy utat tévesztettem. Azt válaszolta, hogy rajta vagyok. Azt mondanám, hogy stabil és nyugodt vagyok a hurrikán közepén.

-Mikor “döntötted el”, hogy költő vagy?
-Nem döntöttem el, mindig is verset írtam. Azt mondják a szüleim, hogy előbb tudtam verset írni, mint beszélni. Ennek az lett a következménye, hogy elvittek olyan emberekhez, akiket nagyra tartottam és szerettem. Weöres Sándor a gyerekversei egy részét nekem írta, először ő volt a mentorom, ő is mondta hogy írjak verset. Utána Vass István, Kormos István…

-Mégsem lettél tipikus, “hivatalos”, sokkötetes költő.
-Hogy mégsem lettem amolyan par excellence költő, aki “hivatalosan” kötetekbe írja a verseit, azt nem tartom bajnak. A költészetnek talán kicsit életszagúbb, megéltebb vonalába tartozónak érzem magam. Nem a képességekről beszélek ezzel, hanem egy irányról. Anélkül, hogy hozzájuk akarnám hasonlítani magam, leginkább Rimbaud, Blake, Villon, József Attila, akiket a rokonaimnak érzek. Ők se kötetről kötetre írtak, legjobb példa Rimbaud, az egyik legjobb költő a világon, és talán egyetlen vékony kötetet hagyott hátra a prózáival együtt. Nem kilóra mérjük.

-Tehát nem érzed magadénak az “Albatrosz sorsot”.
-Nem. Azt gondolom, hogy ha megszülettünk ezen a földön, akkor az a dolgunk, hogy egyensúlyt találjunk aközött, ahonnan jöttünk és ahol éppen vagyunk. A vízszintes és a függőleges dolgok között. Nem elfeledvén az eredetet, próbáljunk megfelelni a földi élet kihívásainak, amíg itt vagyunk. Gyerekkoromban erősen jellemző volt rám valamiféle “bambaság”, nem ide születettség, meg kellett tanulnom, hogyan tudjak fizikailag itt maradni. Lehetett volna úgy is döntenem, hogy nem vagyok életképes a földi játszmákban. Úgy gondolom, hogy nem földhözragadtan kell élni, hanem valahogy “költőileg” – nekem persze könnyű. Ha azt mondom költő vagyok, az nem azt jelenti, hogy hű de jó verseket írok, hanem az pont olyan, mintha sánta lennék, vagy vöröshajú. Vagy postás, állandóan üzeneteket hordozva.

-A jelek szerint élvezed ezt a hivatást.
-Ekörül zajlik az életem, és ennek minden oldalát nagyon szeretem. Szeretem a mesterségbeli oldalát, gyerekkoromban nálam volt a Gáldi-féle Ismerjük meg a versformákat! című könyv, és én minden formát végigpróbáltam, műfordítottam, kísérleteztem. Persze az általam fontosnak tartott verseim nem rímfaragási célzattal keletkeztek, hanem parancsra jöttek. Érdekes dolog, hogy mi az ihlet, mindenesetre én azt érzem életem parancsának, hogy ihletetten élni. Azt mondanám mámor, de az félreérthető.

-Végül is, hogyan nem lettél “hivatalos” költő?
-Az fordulat volt az életemben, mikor rájöttem, hogy költőként oda lehet települni a rockandroll mellé. Nem csak én csináltam, sok jó költő volt és van a rockandrollban. Több dalt írtam az utolsó húsz-harminc évben, mint csak úgy verset. Ez úgy kezdődött, hogy annak idején a mentoraim (Weöres, Vass, Réz Ádám) elküldtek Kormos Istvánhoz, aki a Móra Könyvkiadónál volt szerkesztő, és ő azt mondta, hogy kiad tőlem kötetet. Majdnem össze is gyűlt az anyag, amikor Kormos váratlanul meghalt. Jött egy másik szerkesztő nekem meg elment a dologtól a kedvem. Mikor az Élet és Irodalomhoz vittem be verseimet, akkor azt mondta a rovatvezető, hogy “nagyon tehetséges, csinálja, érjen, hozzon még”, és akkor megint csak elment tőle a kedvem és nem vittem soha többet. Azért persze jelentek meg verseim itt-ott lapokban, aztán pontosan negyven évvel az említett eset után megkeresett az Élet és Irodalom mostani versrovat-vezetője, hogy a dalszövegeim jó versek, és ő megjelentetne ezekből. Ekkor lett egy oldalam az ÉS-ben, amit aztán meg mutattam az anyukámnak, ő is nagyon örült meg én is, de körülbelül ennyire ambicionálom, hogy a verseim megjelenjenek. Ellenben nagyon szeretem mondani a saját verseimet, az jobb pillanatokat szerez, mint az az érzés, hogy papíron valami megjelent. Az utolsó huszonöt év dalszövegeit kötetbe gyűjtöttem, és ez nekem pont elég. Mindazonáltal nagyon örülök annak, hogy George Szirtes, aki többek között Babitsot, József Attilát fordított, nagyszerűen fordítja a verseimet angolra.

-Utaltál a jó rockköltőkre. Kik a kedvenceid e téren?
-David Bowie leginkább, vagy a magyarok közül tényleg sokat tudok mondani: Vígh Mihály, Pajor Tamás, Vető János, Kiss Tibi, Menyhárt Jenő, Kiss Laci, szinte az egész URH zenekar.

-Mintha a dalszövegeidben is – a lemezeken, koncerteken – valamiképpen “verset mondanál”.
-Mmmm… Mikor hogy. Tény, hogy a beszédszerű zenét szeretem, és a versben is az élőbeszédszerűséget. Ez el is határol attól, hogy magamnak olyan szövegeket írjak, amiket “csalogány szinten”, szárnyalva kell elénekelni. Sok ilyet írtam másoknak, Koncz Zsuzsának, Kozma Orsinak, Tolcsvay Lászlónak, Vikidál Gyulának, az Ómen zenekarnak…, és nagyon szívesen írtam és fordítottam zenés színpadi játékokat is, de saját felhasználásra valóban inkább élőbeszéd-szerű szövegeket. Már csak azért is, mert nem tartom magamat valami nagy énekesnek. A rockzenében nagyon sokan vannak, akik nem is akarnak úgy énekelni, ahogy az a slágerzenében szokás, lásd Red Hot Chilli Peppers, Joy Division, Rolling Stones… A Spions-szal kezdtem zenei pályafutásomat, sőt még előtte Dévényi Ádámmal léptem fel duóban, és akár zenebohóci szerepet is vállaltunk. Szóval nem szívesen feküdnék alá a közízlésnek.

-Akárhol voltál, mindig valami jó lehetőségbe “csöppentél”, itthon is külföldön is. Szinte üldöznek az alkalmak. Hülye kérdés, de nálad talán nem indokolatlan: szerencsésnek tartod magad?
-Buddha azt mondta erről, aki ül, annak a sorsa is ül, aki mozog, annak a sorsa is mozog. Akkor hívnám ezt szerencsének, ha úgy értenéd, hogy valami áldás alatt zajlik az életem…

-Úgy nem értem, mert én ateista vagyok…
-Dehogy vagy ateista, nincs olyan, hogy ateista. Én is sokáig azt hittem, hogy ateista vagyok, de ha azt kérdezed hogy szerencse, akkor azt mondom, hogy ez nem földi kategória. A sors nem végzet és nem véletlen. A sors egy játékostárs, kihív téged, és te játszol vele. Nincs ilyen, hogy szerencse, ha tudsz bátran és mégis alázattal együttjátszani a sorsoddal, akkor mondhatni szerencsés leszel. Ahogy József Attila írta: “Hogyha golyóznak a gyerekek, az isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, golyóját ő lyukba gurítja.” Én ezt hívom szerencsének. Fontos megtalálni az arányt a látható és a beüzenő dolgok között, ennek nincs köze a hagyományos értelemben vett vallásossághoz. A hit a magyarban etimológiailag a hívségből, hűségből ered, tehát a hit hűségesnek lenni valamihez, amiről nem sokat tudok, hogy micsoda, de ha megkérdezed, biztos nem Istennek fogom hívni. Sokszor előfordult velem, hogy szerencsejátékban nyertem, ezt hívjuk szerencsének, de az sem úgy történt, hogy dobáltam a kockát, és rácsodálkoztam, hogy hű, hanem valamiféle “furi” állapotban tudtam, hogy mi fog következni. Az ihletben hiszek, és az is nagyon az ihletre hasonlít, ahogy szerencsejátékban nyerni szoktam. Ihletett ember vagyok, nem szerencsés. Mindazonáltal nincs koherens filozófiám, szarok az eszmékre.

-Miért tanultál annyi mindent? Könyvtárosi, magyar-francia tanári, cirkusz- és varietérendezői, film- és tévérendezői és egyéb képzettségek, diplomák…
-Az adott pillanatokban éppen ezek voltak azok a tanulmányok, amikkel el tudtam kerülni a katonaságot. Az ELTE után a filmművészetivel együtt bábszínésznek és stewardnak is jelentkeztem, mert ezekkel tudtam akkor halogatni a katonai szolgálatot. Fel is vettek mindhárom helyre, a filmet választottam, egyrészt mert már addig is csináltam filmeket, másrészt mert az négyéves képzés volt, amivel már túlléphettem a katonai sorozási korhatárt.
-Miért nem lettél filmrendező, különösen ahhoz képest, hogy a vizsgafilmed, az Ex-kódex hamar kultfilmmé vált, sőt évekig dolgoztál a tévénél? Nem voltak olyan pillanatok, amikor komolyan gondolkodtál a filmes karrieren?
-De voltak… Nekem a vizualitás nem a legerősebb oldalam, persze megtanultam valamelyest, hiszen jó tanáraim voltak. Amikor elkezdtem komolyan gondolkodni azon, hogy milyen módon szeretnék filmezni, éppen a kezembe került Pasolininek a költői filmről szóló tanulmánya. Pasolini leírt egy modellt, amit nem valósított meg, és én azon ábrándoztam, hogy majd én. Az volt a kulcsfogalma az elképzelésnek, hogy a kamera a “főszereplő”, azaz sose látod a főszereplőt, ahogy a versben sem látod direktben a költőt. A modell forgott a fejemben, előtanulmányokat végeztem hozzá, de nem találtam meg a megfelelő közeget. Aztán írtam egy forgatókönyvet, Sting lett volna a főszereplő, közel is kerültünk a megvalósításhoz, de miután két filmemet betiltották, nem voltam elég inspirált. Akkor fogok újra filmet csinálni, ha teljes lesz hozzá a kör, a csapat. Egyébként ma is megkeresnek forgatókönyvekkel producerek, szerzők, éppen most is van amin gondolkozom, majd meglátjuk.

-Zenei tudásodat szívesen leértékeled, ehhez képest Szakcsi Lakatos Bélával dolgozol most együtt, és nem csak új musical-je, a Szentivánéji álom szövegírójaként, hanem a Movies for Blind produkcióban az ő zongorakísérete mellett énekelsz itthon és Európában. Ez hogy adódott?
-Számomra nagyon nagy élmény a Szakcsival való találkozás és közös munka. A rendező Kerényi Miklós Gábor keresett meg, hogy Béla írja a zenét a Szentivánéji álomhoz, akarom-e írni a szöveget. Persze, hogy akartam! Nem ismertem korábban a Bélát, és hát egy kései barátság lett belőle, aminek nagyon örülök. Ez a musical fantasztikus dolog lesz, a Szakcsi annyira ráérzett a zenére, amire rá lehet szőni annak a sok világnak a találkozását, ami a Shakespeare darabban benne van, hogy a nemzetközi sajtó is már előre dicséri, amúgy a Szegedi Szabadtéri Játékokon lesz a bemutatója. Ennek a munkának a hozama a Jazzy Chanson Duó, és a Movies for Blind műsor, amelyben megtaláltuk a közös nevezőt ahhoz képest, hogy én soha nem voltam jazzénekes. Azt találtuk ki, ahogy amikor a történet eljut egy adott pontra, akkor ott nem a zenei témára megy tovább az improvizáció, hanem a történetet improvizáljuk tovább. Például játszuk a híres Milord című számot, és a Béla nem arra improvizál, hogy párárárárárá, hanem felépíti zeneileg a Montmartre-ot, és akkor mindenki érzi, hogy ott vagyunk a Montmartre-on. Filmszerű történetek ezek, szó se róla, néhol rendesen énekelnem kell benne. Igyekszem.

Fotó: Jurassza Zsófi