Kedves Olvasó, mikor láttál utoljára igazi nagybetűs mesefilmet? Nem a J.K. Rawling-féle franchise-ra és a kötelező hollywoodi cgi-hazugságokra gondolok, hanem a szívvel-lélekkel kitalált és – általában szó szerint – megrajzolt, esendő hősökre, elképesztő szövegekre és gegekre, és arra az izgalomra, amit nem akarnak letolni a torkunkon, egyszerűen csak ott van, és mi sem természetesebb, mint hogy tövig rágjuk a körmünket, mire győz a jó. Bizony, ebben hatalmasak voltunk valamikor (ugye nem kell elkezdenem sorolni az egészestés rajzfilmeket), és Csupó Gábornak, aki szintén magyar, szintén rajzfilmes (Simpsons, Fecsegő tipegők), és most visszajött Európába mesefilmet forgatni, volt egy sansza, hogy polírozza még egy kicsit a legnagyobb hungarikumot, a magyar filmesek képességét a mesemondásra.

Első élő szereplős filmje, a Híd Terabithia földjére ígéretes volt ebből a szempontból: szomorú és személyes sztori, nem minden manír nélkül, de mélyebb tanulsággal, mint ami az összes Harry Potterbe eddig belefért. A Holdhercegnő, amelyet angol pénzből forgatott magyar helyszíneken és nagyjából magyar stábbal, klasszikusabb: mitológiai ihletettség, ókori drámai klisék és némi Rómeó és Júlia, természeti környezet, egy-két vicces szereplő a komor hangulat oldására, szóval még Disney sem panaszkodna, ha ebből az alapanyagból kéne dolgoznia.

Adott ugyanis egy apját elvesztő kamaszlány, akit elvisznek vidékre, hogy ott byroni spleennel küszködő, mogorva, de sármos nagybátyja felügyelete alatt éljen, súlyosbítva a helyzetet egy hiperaktív szakáccsal, egy hatalmas kutyával (a magyar stáb egyik sztárja, Lurkó alakításában) és egy irritábilis bél szindrómában szenvedő dadával. A völgy másik végében a Cure-rajongók keménymagja, a DeNoir család, zsarnok apával (Tim Curry), vergődő fiúval és posztpunkos szerkókban nyomuló statisztákkal. A kettő között az előbbi apa gyermeke és a már említett nagybácsi egykori szerelme, Loveday (Natascha McElhone), aki egy párkapcsolati bukta hatására tündérből zavart erdei hippivé züllött.

Csupóék, akárcsak a novella, amelyet adaptáltak, nagyot merítenek tehát az évezredek alatt felhalmozott közhelytárból, de azokat nem töltik fel tartalommal, vagy ha mégis, ímmel-ámmal, meggyőződés nélkül. A magára maradt kislány esete például, aki egyre több vállalhatatlan dolgot tud meg apjáról, egészen meggyőző, de ezt a történetszálat belefojtják a melankóliára hajlamos (értsd: hisztis) gróffal való összemelegedésébe. Augustus Prew pedig (aki egyébként teljesen úgy néz ki, mint a fiatal Malcolm McDowell, nyilván nem véletlenül adtak rá ugyanolyan kalapot, mint Alexre a Mechanikus narancsból) mindent belead, hogy elhitesse, hogy apjával szembeszállva tényleg megjavul a történet felénél, de ez is lóg a levegőben.
Egyébként szinte mindenki túljátssza a szerepét, de együtt valahogy mégis működik az egész, bőven belefér a mesefilmes környezetbe. Kivéve Tim Curryt, aki szegény borzalmas főgonosz, kövér és rommá plasztikázott, amilyen meggyőző volt az AZ mutáns bohócaként, olyan fárasztó itt, kiabál és hadonászik, igazi romlottságnak nyoma sincs, az pedig végképp érthetetlen, miért csak szadomazo-álarcban képes lovagolni. De mindegy is, a filmnek úgysem a színészek a főszereplői, hanem a külsőségek, a Holdhercegnő ugyanis kész díszlet- és jelmezpornó, van itt minden a középkortól a viktoriánus designon keresztül a goth stílusig, divatbemutatóként nézve a film finoman fogalmazva figyelemreméltó, de a szirupos-ragacsos végkifejletet, melynek során mindenki egyszerre lesz jó fej, még az is, aki egészen addig térdig akart gázolni hőseink vérében, a ruhák és a mattfestmények sem mentik meg.
A Holdhercegnő tisztességesen, nagy műgonddal, és itt-ott szerzői elemekkel összerakott, látványos mese, amely a felére menthetetlenül belefullad a középszerbe. Kár érte: ha az alkotók feje felett nem lebegett volna a Harry Potter nyomasztó sikere, és nem kötöttek volna ezért súlyos kompromisszumokat, Csupó megmutathatta volna, hogy Szaffi és a Süsü öröksége még mindig simán a vérünkben van.