-Zene, vizualitás, verbalitás ezekkel foglalkozik az ANTROPOS.hu – elkerülhetetlen volt, hogy te Fabricius Gábor a látóterünkbe kerülj, hiszen ezekkel foglakozol. Neved (Fabricius) a világirodalomból lehet ismert (Mikszáth, Szerb Antal), de vajon ez originál?
-Igen, ez egy originál protestáns történet. Fabricius Luthernek az embere volt, akinek az volt a feladata az 1500-as évek végén, hogy lejöjjön Magyarországra és akkor itt, Katolikusokat jól meggyúrja. Hittel, gondolkodással, közösségformálással foglalkozott a protestáns lelkész, a csodarabbi. Tulajdonképpen marketinggel foglakozott már ő is, népszerűsítette a vallást, tíz generáción keresztül. És utána, valamikor a XVIII. század során kijöttek a hit, illetve a hitkérdésekkel foglalkozók sorából és elkezdtek mással foglalkozni. De alapvetően ez a filozófiai beállítódás, meg intellektualizálódás, meg írás, meg elemzés, meg analitika, meg egyáltalán a prédikáció, verbalitás, mint olyan benne maradt a vérvonalban, tényleg nagyon érdekes.

-Te egy mindenhol felbukkanó ismert/elismert félismerős vagy. Találkozom veled kiállításmegnyitón, partikon, a plakátokon, társadalomtudatosságot fejlesztő kampányokban, tévében, rádióban, politikai kampányelemzésekben, utcán MINDENHOL, jól beleillesz a témáinkban. Nekem sokszor úgy tűnik, Önmagadat
menedzseled, vagy tévedek?
-Így van és ezzel semmi gond nincsen szerintem. A mamám festőművész. Gyakorlatilag úgy nőttem föl, hogy minden kiállításmegnyitón ott voltam, minden képzőművészeti nyári tábor és alkotótelep része voltam. Azt vettem észre, hogy a művészek egymásnak készítenek munkákat. A kiállításokon ott voltak ők, a barátaik és gyakorlatilag senki más, de zseniális munkákat készítettek. Három éves korom óta kaptam a fanyalgó művészeket, az arcomba, akiknek az volt a bajuk, hogy ők elvileg baromira tehetségesek, de senkit nem érdekel az, amit csinálnak. És akkor én gondolkodtam ezen: A – valóban tehetségesek-e, B – tényleg nem érdekel senkit sem, vagy egyszerűen arról van szó, hogy nem tudják menedzselni saját magukat, és nem tudják eljutatni az üzeneteiket a lehetséges közönségüknek? Magyarországon még mindig az az elképzelés van a művészek oldaláról – amikor elmennek a képzőre, az iparra, vagy bárhova máshova -, hogy ők zsenik. Bár ennek a zsenikultusznak a XIX. század végén, XX. század elején, a szürrealizmus végével együtt vége is lett, mivel jöttek az amerikai modernisták és ők abszolút üzleti alapon működtek, egészen Warholig, aki a legnagyobb alakja volt ennek. Nálunk meg valahogy megmaradt ez a romantikus művészkép, az elefántcsonttoronyban üldögélő zseniről, a meg nem értett, felfedezetlen, a végtelenül tehetséges, de az emberek felé nyitni nem tudó művészről, és akkor mindent lehetett szidni, és polemizálni azon, hogy én miért nem vagyok sikeres? Shilling Árpád is erről kesergett színházi vonalon nemrég az ÉS hasábjain. Ha valaki viszont sikeres lett, akkor arra rányomták, hogy nyomja magát, meg menedzseli magát. Ez olyan, mint amikor csúfoltak az oviban, hogy szerelmes vagyok. Én azt gondolom, hogy azért, mert Picassonak volt egy olyan galeristája, akit őt nyomta, vagy Dalinak ott volt Gala, a felesége, de mondhatnék egy csomó más művészt, aki mögött ott volt egy producer, mert ez "producing" kérdése, aki meg tudja találni a kreatív, vagy kulturális termék piacát. Lehet tudni, hogy az angol GDP 40%-a, az ilyen típusú szellemi termékekből kerül ki. Ez egy piac, és egy piacon igenis menedzsmentnek kell működnie. Ez a munkáknak a 90%-ra igaz is. És akkor van az a 10%, ami valóban zseniális, valóban egy zseni által készített produktum. Én nem hiszem, hogy zseni lennék. Az a helyzet, hogy ez a zseni mítosz szertefoszlott, a XX. század elején. Én nem hiszem, hogy vannak zsenik. Vannak koncepciózus alkotók, akik időről-időre letesznek dolgokat, tudnak előre haladni. Visszatekintve úgy tűnik, hogy igen, zseni volt Picasso, de az, hogy az az ember 30-40 éven keresztül egy témakörrel, ennek a XX. századi megjelenítésével foglalkozott, az egy olyan tendenciózus, programszerű művészeti teljesítmény, aminek az lett a vége, hogy egy egységes életmű jött létre belőle. Amikor a művészek azt mondják, hogy Magyarországon, ez senkit nem érdekel – meg ilyenek -, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy: Minden évben kiállít? Koncepciózusan fejlődik a munkája? Meg adja a lehetőséget az újságíróknak, a közönségnek, hogy megnézzék a munkáit azáltal, hogy ezt közzé teszi, meghirdeti stb.? Van-e benne olyan misszionisztikus elképzelés, hogy neki át kell adni valamiféle üzenetet?
Szóval ez egy tök fura dolog, abban a hevületben és jelenlétben, amit én produkálok, sokan a "nyomja magát" kifejezést használják. Igen, ez igaz is. Viszont, ha nem lenne mit mondanom, ha nem hinnék abban, amit csinálok, akkor nem tudnék felmenni a színpadra és mondani. Valamiféle vízió és hit, az van. És ezt én el akarom mondani, ennek ki kell jönnie belőlem, és ha ennek az országnak valamiféle keresztje, hogy nekem ezt itt kell mondanom, akkor sajnos ez így alakult. Még mindig jobb, hogy én mondom, mintha a Kiszel Tünde mondaná.

-Ha azt tudod, hogy Angliában a GDP 40% kultúrtermék, akkor azt is tudni illik, hogy ez Magyarországon mennyi?
-Semennyi.

-Nem lehet, hogy a művészek azt gondolják itthon, hogy arra nincs pénzük, hogy a kenyeret megvegyék és a szájukba tegyék, akkor hogy lenne arra pénze – mert pénzben gondolkodunk -, hogy valakit maga mögé állítson és ő menedzselje a művészi kiteljesedését, produktumait.
-Ez nem pénz kérdés! Na, most az én történetem úgy alakult, hogy én egy fillért nem kaptam otthonról, soha. Én az első Macintoshomat plakátragasztásból szedtem össze, hajnalban ragasztgattam a plakátokat, egy dzsesszklubnak, télen-nyáron, ebből jött össze. Ez nem pénz kérdése, ez hit, kitartás és szívósság kérdése. És ezek a dolgok csak akkor teljesülnek egy emberben, ha van missziótudata.

-A missziótudathoz kapcsolódva: Az vagy, amit megeszel, beveszed-e? Volt egy kezdeményezés, pár hónappal ezelőtt, amelynek célja, a társadalmi tudatosság fejlesztése! Legyél érzékeny! Alkoss! Tudasd, hogy te tudsz róla! Miről is van szó? És miért csitult el ez a dialógus, annak ellenére, hogy a Holdudvarban, nagyon sokan ott voltak. Mégsem tudatos a társadalmunk? Lesz következő téma?
-Ennyi volt ennek az első fejezete. Ez egy kampány volt. Úgy tervezzük, hogy évente többször jön elő, több kérdésnek a feszegetésével.

-Akkor megvan a következő kérdés? Miről szól, majd az a kampány?
-Hát ezt így nem akarnám előre lelőni.

-Oké, de mégis mire számítsunk, globális felmelegedés, klímaváltozás, abszolút populáris témákra?
-Az identitásunk kérdéseit fogja feszegetni. Kik vagyunk mi? Minek látnak minket külföldről? Kommunisták és fasiszták gyülekezete, vagy valami más? Ilyenek. Akutt kérdés.

-Mit vártok ettől a dialógustól és az internetes platform, az szerinted megfelelő helyszín a dialógus kialakítására?
-Jó kérdés. Ez egy pilóta projekt volt, ilyet nem csináltak még. Bele volt kalkulálva, hogy lesznek hibái, amin majd dolgozni kell, most épp ez történik. Ez kifelé valahogy látszott, élveszülés volt, siker volt. Valószínűleg a második még sikeresebb lesz, és akkor ez így szépen épülni fog. Most szeptemberig bezárunk, a honlapon is lehúzzuk a redőnyt, tanulunk a hibáinkból, felépítünk egy koncepciót, ami mellett szépen lehet majd haladni és szeptemberben találkozunk. Ezeknek a kampányoknak határozott kezdetűeknek kell lenniük, határozott végekkel. Tanuljuk mindannyian ezt a dolgot, tanuljuk az internetet, ezt az új kommunikációs formát, a társadalmi diskurzust itt Magyarországon, és lehetőleg úgy, hogy ne kommunistázás, vagy fasisztázás legyen a vége, mert általában mindig ide szokott fajulni a dolog. És ennek az az oka, hogy kibeszéletlen a történelmünk. A történelmet ki kell beszélni. Kellene beszélni 44-ről, a zsidó deportálásokról, az utána következő Rákosi éráról, az azt követő leszoftított kommunista terrorról, és a rendszerváltás minden moralitást feladó, szabadrablást lehetővé tevő pénzfetisizálásáról. El kéne döntenünk azt, hogy mit kezdünk a múltunkkal. Azt tesszük, amit most, hogy folyamatosan felhasználjuk újabb konfliktusok és támadások érdekében, vagy pedig megpróbálunk velük együtt élni, ami kurva nehéz, és megpróbálunk konszenzust teremteni és menni előre. Nagyon furcsa, hogy ez zavar már huszonegy-két éves korom óta, de azt hittem, hogy majd a szüleink ezt elintézik a rendszerváltással. De nem, súlyosan belecsúsztunk mi is. Az, hogy én elmegyek egy buliba és az a vége, hogy politizálok, megdöbbent. Én azt gondoltam, hogy politikával soha az életben nem fogok foglalkozni.

-Igen, körülbelül egy éve hallgattam egy műsort a rádióban, ahol veled volt egy beszélgetés a politikai kampányokról. Megdöbbentem, hogy te mégis mit keresel ott? Azt leszámítva, hogy kommunikációról és marketingről volt szó.
-Igen, az kőkemény marketing. Az a baj, hogy tulajdonképpen testvérgyilkosság történt a XX. században. Mindenki fél és mindenki nagyon szégyelli magát. Most itt van az amerikai világ, a kapitalizálódás, a TESCO világ. Most itt tartunk, nincs egy tiszta kép, egy konszenzus, egy liberális – és nem politikai értelemben, hanem a szabadgondolkodás értelmében -, hanem dobozok vannak, elszigetelt világképek vannak, ezek az elszigetelt világok nem hajlandóak egymással kommunikálni.

-De ez nem azért van, mert a társadalmunk minden tagja tartozik valahova? Kommunista, vagy fasiszta ősökkel?
-Nem hiszem hogy mindenki ilyen kasztokba tartozna. Fontos is lenne tudnunk olyan ikonokat felmutatni, akik nem tartoztak sehova, csak szabadon gondolkodtak. Én például Esterházynál azt érzek, egy izgalmas XXI. századi gondolatot. De ugyanezt érzem Hankiss Elemérrel, vagy Konrád Györggyel kapcsolatban. Vannak olyan értelmiségiek, akik képesek eléggé tisztán gondolkodni a történelmünkről, látni a hibáinkat, de közben konszenzust keresni. Szóval vannak ilyen emberek, de valamiért nem érdekük a politikusoknak, a gazdaság szereplőinek, a hozzájuk tartozó lobby-köröknek, az, hogy ezek a gondolkodók ikonként felépüljenek, a társadalmi kommunikáció érdekében. Ezért nagyon torz a világképünk, hogy vagy ide, vagy oda tartozol, nincs közte semmi. Múltkor belefutottam egy kérdezz-felelekbe, ahol megkérdezték, hogy milyen klubnak vagyok a tagja? Vörösnek túl kék vagyok, narancssárgának túl zöld, ilyennek túl olyan, olyannak túl amolyan. Nagyon vigyázok arra, hogy én semmilyen koordinátarendszerben ne legyek értelmezhető. Egy dolga van az értelmiséginek, hogy független legyen, és tisztán lásson, hogy újra és újra rá tudjon nézni egy dologra és véleményt tudjon alkotni, ezt csinálja az értelmiségi. Ugyanarról a dologról más és más véleményt alkot, 20, 30 vagy 50 évesen, ez az egyetlen egy értéke van, hogy véleményt alkot. Attól a pillanattól kezdve, hogy te tartozol valahova, elveszíted ezt a nyitott rálátásodat, megszűnsz értelmiségiként lenni. Egy normához fogsz igazodni,
ami annak a csoportnak a normája, elveszíted az önállóságodat. A magyar értelmiség 90%-a egyébként ezt csinálja, és azért van ilyen szar értelmiségünk, mert politikailag prostituálta magát nagyon sok értelmiségi.

Legyünk divatosak! Valahol azt mondtad, hogy manapság mindenki divattudatos. Ez mit jelent? Mert, ahogy jöttem hozzád, az utcán nem azt tapasztaltam, amit nekem ez a kijelentés takar. Vagy rosszul értelmezem, amit ezzel mondani akartál.
-(nevet) Az egy marketing bullsh!t volt. De ezt félretéve, a szüleink korosztályának a divat, az öltözködés nem üzen semmit. Van a hétköznapi öltözék, a szép ruha, meg a jogging, ennyi, nincsenek jelzések a ruhán. Nincsenek ilyen szociológiai körök, ahová a tartozásukat kifejezi az öltözékük. Manapság jelzések vannak az öltözéken keresztül, megnyilvánuló jelzések. Ezek régebben nem voltak, mivel egy szürke országban, egy szürke
időszakban éltünk. Ma, ha kimész az utcára, akkor látod, hogy na ez egy EMO-s, ami nem tudom micsoda, a másik egy technológiakattant junkee, aki dandy-s, pándorfi menedzser. Megvan Pandorf? Ott vannak ezek a Ralph Lauren bóvlik, ott csak magyar szót lehet hallani, nyilván Ralph Lauren inget akar hordani, de nem fog rá költeni annyit, amennyibe egy "A" kategóriás ing kerül, hanem kimegy Pandorfba és megveszi ezeket a cuccokat, hogy szimbolizálja őt. Vannak ezek az identitáskeresések a ruhán keresztül. A divat egy intellektuális álláspont. Azt fejezi ki, hogy én milyen identitású vagyok, a társadalmi körben hol állok, milyen értékrendem van, hova járok, milyen körökben mozgok és, mint ezeknek a köröknek az egyik normája, hogy hogyan nézek ki. Ezek a típusú life style dolgok egyre jobban látszanak. Régen ez nem volt. De ma, hogy én kozmopolitán, szingli, karrierista, nő vagyok, az látszik, vagy olvasó értelmiségi, szintén látszik. Nagyon erős csapásvonalak vannak. Ebben a legerősebbek a brittek, illetve a nyugat-európaiak. Ezek szubkultúrák megnyilvánulásai. Ami szerintem kurva jó. Az emberek felvállalják az identitásukat, kiléptünk a szürkeségből. Régen azt mondtuk, hogy kimentem New York-ba és ott az a jó, hogy bármilyen ruhát felhúzhatsz, nem szólnak meg. Ott mindenki tudja, nagyon régóta, hogy millióegy szubkultúra létezik. A posztmodernben nincsenek követendő irányok, a posztmodern az arról szól, hogy párhuzamosan futnak lehetséges variációk a világra. Fut a keresztény, a zsidó, muszlim, a buddhista, a menedzser és a nem tudom mi még, és ezek a világok hozzák létre a teljes egészet. Míg régen
totalitárius világképek voltak. Az emberek rájöttek, hogy a totális kérdések, kirekesztették őket, és totális kérdéseket hozott a XX. század és totális megoldások voltak. Úgy tűnik ezek nagyon veszélyes dolgok, viszont a
posztmodern, az működik.

-Azt írtad egy gondolatmenetedben, hogy az öltözködésnek rendkívül fontos szerepe van, hiszen ez a világ "see it, believe it" alapon működik, azaz amit látsz, el is hiszed, azonnal azt a benyomást tárolod a személyről. Neked mi a divatod? Márkahű vagy? Felkapod a fejed egy Prada napszemüvegre, egy Manolo Blahnic szandálra?
-Volt egy időszak, amikor azt hittem, hogy ebben valami van. De az elmúlt 3 évem tökre arról szólt, hogy nem, nincs ebben semmi. A szép dolgokat, formákat, a jó anyagokat, az okos tervezéseket szeretem, de nem a márkákat. Az emberi gondolatot szeretem a ruhákban. Ezért zavarnak a nagyon-nagy áramlatok, hogy most így kell kinézni. Voltam annyiszor valamilyen, hogy rájöttem, ezek nem belülről irányított, hanem kívülről. Nagyon sokszor szívtam attól, és buktam amiatt, mert a kívülről irányított világban hittem. Ott az ember eljut oda, hogy kiből kapja az impulzust, nincsen benne a személyisége, nem hiszi el, és az a vége, hogy más vagy, az vagy, akinek a marketinges megcsinált. Én nagyon sok embert megcsinálok, így nap, mint nap.

-Az Interneten belefutottam a Feritíví adásába, ahol a divatról kezdett vakerálni a riporter, majd felfedezte Kiszel Tündét és a végén kiderült, hogy jó apa lesz a riporterünkből. Aztán a végén megdöbbenve olvastam, "prodjúsz báj Fabricusz." Ez milyen kezdeményezés? Balcsitévé?
-A feritivi.blog.hu egy web tv szappanopera, ami ennek a világnak a kikarikírozása. Ez egy nagyon nehéz műfaj. Feri, az egy ilyen webes arc, aki mindennap produkál videókat és rakja föl a blogjára. A sztori röviden az, hogy van a Feri, aki lemegy Siófokra, mert otthagyta a csaja, úgy gondolja, hogy világot lát, és ennek nekiindul egy sátorral. Felfedezi Siófokot, ezt a groteszk, magyar Las Vegas-t, a fröccsöntött pálmafáival, és a fuxos őrültjeivel, felfújt cicikkel, szájakkal. Ez a belvárosi fiú rácsodálkozik, erre a súlyos világra. Ez nyilván egy szociográf történet, egy esztétikai dolog. Feri megfejti a dolgokat, és riportszerű filmeket közöl. Azt tudni kell, hogy ezt egy kóla szponzorálja.

-Ferit kitalálta valaki?
-Igen, Ferit én találtam ki, de Feri egyébként valós személy is. A Feritívíben létrejön egy olyan tartalom, ami önműködően is megállja a helyét és izgalmas, elég groteszk és szarkasztikus. Ez az első olyan kampány a
pályafutásom során, ahol az ügyfél azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok, ő szponzorálni szeretné azt a tartalmat, amit készítek. És így kelt életre Feri.

-Egy szórólap akadt a kezemben, amin azt hirdették, hogy egy képzést indítotok, több szakterületen, pl. Réz Andrással karöltve, erről mesélj nekem!
-Ez alapvetően a Réz sztorija. Ez egy iskola, ami pont ezt a kreatív menedzsmentet segítené megtanítani az embereknek, hogy átvegyék. Tehát, ha van egy kreatív ötleted, hogy csinálod meg, hogyan lesz belőle üzlete, hogyan hozod létre azt a fajta műalkotást, vagy projektet, amiben te dolgozni szeretnél. De a kreatívitásra nem tanít meg. Nekem van egy fixa ideám, hogy a legózás, az tesz kreatívvá. Mert mit csinálsz a legóval? Vannak körülötted kis emberek, színek, kockák és összeállítasz valamit. Van egy adott halmaz, és egy adott helyzetre mennyiféle variációt tudsz felépíteni? Ezeket a variációkat, hogy tudod, úgy megfogalmazni, hogy csak rád legyen jellemző? A DJ-k is ugyanezt csinálják, van egy halom lemezük, mindenkinek ugyanazok, de az hogy, az miként pakolod egymás után, az a te saját adott logikád, a te DNS-ed, a te mintád. Ahogy építed föl, ugyanazokból a kockákból, várat, sárkányt, bármint. Tök érdekes, mert egy meg egy az kettő, de mégsem ugyanaz a kettő, mert egyszer lehet sárkány, egyszer meg vár. Van hozzáadott érték, az meg a sorozatnak az épülése. A te hozzáadott értékednek, a sorrendje, ergo a kreativitás. Ugyanazok az alapok adottak mindenkinek, nyilván vannak olyan befolyásoló tényezők, mint a család, a múlt, stb, de az az érdekes, hogy ki mit épít ugyanabból az alapból. A lényeg, hogy nyitott és beengedő legyél, mert annál több az alapanyag. Tőled függ, hogy a dolog, modern lesz, trendbe illeszkedő, valami miatt nagyon aktuális. Én hiszem, hogy a 911 és ez az egész nyugati világégés, ez kinyitotta az emberek szemét Kínára, a muszilim világra, arra, hogy más kultúrák is léteznek, nem csak a saját kultúránkat tekintjük egy csúcsszuper valaminek, hanem létezik más világ.

-A gyermekorod, hogyan telt? Azt olvastam valahol, nem az oviban szívtad magadba a művészetet, már korábban
-Divattervezőnek tanult a mamám és vitt magával az egyetemre. Ott ültem bent én is nyomtam, amennyire egy két-három éves gyerek nyomhatja. Távolról emlékszem, hogy az milyen időszak volt. Mindenki bőrtáskával, bőrsaruban, flanelingben volt. Nagyon 70-es évek. Kicsit olyan hippi volt mindenki, sok magas bőrsarus nő és minden sárga volt. Ennyi emlékem van erről.

-Kik voltak a te tanáraid? Hogy kezdődött a pályád?
-Én az iparra jártam, csak onnan kirúgtak, másfél év után. Nem tudtam mindig bemenni, mert a Republic-ot csináltam és így kevés volt. Hozzáteszem a tanár sem járt be időben, fél órákat kellett várnom, de kurvára nem volt időm, mert dolgozni kellett. Miután kirúgtak, szerettem volna, valami nagyon jó iskolát és akkor találtam meg Angliában Saint Martins College of Art and Design-t, ami a világ első ilyen jellegű oktatási intézményei között szerepel. Beadtam a portfoliómat, felvettek. Ez egy egyetemi képzés volt. Jó volt. Nagyon le van osztva ott minden, ezért 4 év után hazajöttem.

-Amit Angliában tanultál, azt globálisan is tudod alkalmazni?
-Az ottani oktatásnak a lényege, hogy megtanultam, nagyon sok féle dolog létezik. Nekem ötvenvalahány osztálytársam volt 48 országból. Letettek egy almát, az mást jelentett a svédnek, a japánnak, a magyarnak és a brazilnak. Ezt tanultam meg, hogy egy dologra rá lehet nézni huszonötféle módon. Nem nyomták azt magukra és főként ránk, hogy ez a brit gondolat. Nincs egy fajta megoldás, ez a legfontosabb. Nem hülye valaki, vagy okos. Sok féle dolog van.

-Baromira sok ötleted van, éjjelnappal pörög az agyad, vagy áll mögötted egy csapat?
-Most panaszkodjak? Nincs magánéletem, nincs semmi másom, csak ez. Ez jó, csak valahol nagyon kiveszi az embert, nagyon fárasztó és el is keseríti az embert. Bizonyos dolgokat be kell váltani bizonyos dolgokért. Ez egy
érzékeny pontom. Mert mindenki azt hiszi, hogy hűűű, ennek tök jó élete van, csinálja ezt, csinalja azt, megy ide, meg oda, de közben egyedül vagy, nincs magánéleted. Körülbelül 40-50 projekt fut egyszerre, emellé nem tudsz
betenni semmit.

-Mi inspirál, mi az ami motivál?
-Nekem közléskényszerem van (nevet). De van csapat persze. Van Barna Tamás, aki az általam létrehozott légvárakat mindig lehozza a földre és megépíti. Az inspirációk, pedig most a beszélgetésünkből bármikor, bárhonnan jöhetnek.

-Mi a titulusod? Nem az érdekel, ami a névjegyeden van, hanem belül mit érzel, ki vagy te?
-Nem tudom, lehet, hogy ez a bajom. Nem kell mindent megfejteni ilyen fiatalon.

-Rádnézek, hallgatlak és elsőre úgy gondolom, hogy filozófálsz, el vagy gondolkodva, ehhez képest, nem telik el úgy egy pesti hét, hogy ne találkoznék veled vagy munkáddal.
-Begyűjtök és kiadok rengeteg információt. Ez a médium valójában. Én nagyon sok mindenbe tudok egyszerre szerelmes lenni, színekbe, emberekbe, gondolatokba. A szeretet a legkomolyabb megélése a dolgoknak. A
leginspiratívabb. Ezt így hagyom, hogy ez legyen és ez bejön. Fizikailg, meg nagyon súlyos ez az egész. Folyamatos masszázs, szauna, boxolni járok. Kiütöm az agressziót. Céklalé, Bérescsepp, aloevera, ezeket viszem be a szervezetembe. Az erősebb kampányokat rutinból lenyomod és van egy pont, ahonnan a dolog ki van kapcsolva és onnantól kezdve, nem jön be semmi. Onnantól kezdve írás és olvasás van. Az írás iszonyat inspiráló dolog. Az írás során nyílnak ki kapuk, folyamatosan tágul a világ. Amikor megtervezek egy stratégiát akkor is írok.

-Szerinted mik azok a kulcsfontosságú dolgok a reklámmarketing során, amelyek egy olyan generációt is elérnek, aki reklámkerülő?
-Muszáj erről beszélni? Tök jót dumáltunk, ne kelljen már!

Kedves olvasók. Fabriciust itt visszarántottam a mindennapokba és most titeket is.