A banda neve eleve paradoxon, oké, értjük a szóviccet, de mégis hol underground az, amelyet rongyosra játszik a közszolgálat? (persze ezt nem így tervezte a zenekar… – a szerk.) Na de ne hagyjuk, hogy a sznobéria eluralkodjon rajtunk, lássuk inkább be: a Szeplős váll az év legjobban eltalált slágere. Mélabús, dülöngélős zenei alapok, Manu Chao-gitárhangok, egyszerre vicces és keserédes szerelmes szöveg, szóval megszületett a tökéletes huszonegyedik századi budapesti sanzon. A majdnem-döntős megasztáros Bocskor Bíborka hangját pedig egyenesen ehhez találták ki. És akkor még nem is beszéltem Gróf Balázs borult-aranyos animációs klipjéről és a szintén elég vad remixekről (nem is fogok, mindenki nézze/hallgassa meg őket).

Szóval az ipar beindult, látványos a hype, de ez nem baj, ha a végtermék rendben van. A Magashegyi Underground letett egy nagyon jó számot az asztalra, ezzel máris beelőzve a magyar popipar kilencvenkilenc százalékát, akár nyugdíjba is mehetnének (persze reméljük, nem fognak). A most megjelent maxi (amit főleg azért adtak ki, mert már az agyukra ment, hogy mindenki állandóan keresi a zeneboltok polcain és a neten) nagy meglepetéseket nem is tartogat, de mindegy is, úgyis a Szeplős Váll a lényeg. Van azért egy Kaukázus-átdolgozás (nem véletlenül: a Magashegyi fele, azaz Kardos-Horváth János az ottani énekes-gitáros-ideológus), a rezignált Anglia, egy folkszám (furcsamód angol címmel: Walking Home), és a főszereplő dal törtütemes Karányi-remixe.

Erős, jó kislemez a Szeplős váll, bár a nagy kérdés (tehát hogy egyslágeres együttes marad-e a Magashegyi, vagy van bennük nagylemezekre elég spiritusz), nem derül ki. Amíg megtudjuk, hallgassátok ezt, és fejtsétek meg szerelmetek vállát. Lesz benne jó sok történet.