A Minutes to Midnight óta a három hosszú év viszonylagos csöndben telt. Aztán hirtelen megjelent a The Catalyst c. klipp. Az eddigi stílussal teljesen összeegyeztethetetlen és kirívó, így gyorsan magára vonta a figyelmet. A The Thousand Suns albmhoz sajnos használati utasítást nem mellékeltek, pedig a kezdeti problémákat könnyeden orvosolhatta volna. Első hallásra nem tudtam, hogy ez egy mestermű vagy életem legrosszabb albuma. Rémület a tetőfokon. Másodikra kezdtem megérteni a miérteket, majd harmadikra már képes voltam élvezni is.

Az egymásba folyó számok hatására kezdtem azt érezni mintha egy a végtelenbe tartó szörnyű és kegyetlen tripbe csöppentem volna. Az elején megcsavar, nem tudod, mi történhet még, aztán rájössz. Ez még csak a kezdet. Ahogy belendült úgy veszett ki a világból minden szép és barátságos. Még a körbe ölelő falak is fenyegetően fürkészték minden tettem. A „semmihez sem hasonlítható” lerágott közhely itt tényleg értelmet nyer. Túlhúzott és széttorzított énekek, az összetákolt beatek, a gyors váltások. De a nyomasztó lázálomnak még mindig nincs vége. A fenyegető masszává összeálló számok egymásutánja néha már unalmas ismétlésbe torkollik, majd mikor kezdjük érezni a lábunk alatt a talajt valami ismét történik.

A képzelt kis sötét világunkat mintha lehúzták volna a wc-n. Komolyan. A lassacskán megszokott amorf és beteg feelinget átveszi valami irtózatos nyáladzás. A szó rossz értelmében. Már-már annyira hogy a jó ízlés határát súrolja. A megélt sokk után pár (Blackout, Wrectches And Kings), a régi vadságot idéző szám következik. Uszító, tökös, áthatja a düh és az energia. De már ez sem olyan, mint rég. Érezhetően kinőtték azt a stílust, amivel nevet és elismerést szereztek maguknak.

Az album tényleg kuriózum, csak kérdés, hogy a renget kísérletezés és belefektetett energia megérte e. Első nekifutásra a puszta végighallgatás is felért egy kisebb tragédiával, majd a cikk elején említett metódus ment végbe. Az elektronika és élő hangszerelés nem túl szerencsés keveréke találkozik két kivételes énekhanggal. Mindenesetre formabontó a végeredmény.

Summa summarum, többszöri hallgatásra sem tudok még biztosan állást foglalni. Lehet ez egy olyan lemez amire én, személy szerint még nem vagyok felkészülve…Az biztos, hogy nem szabad egyből lemondani róla. Időt kell neki adni, hagyni, hogy leülepedjen az élmény.