-Mit hallgattál?
-Killers – Mr.
Brightside. Ez ilyen válogatás-izé.
(…)
Most szombaton a TE IS fesztiválon voltunk. A koncert után
odajött hozzám egy kiscicára festett kislány. Azt mondta, hogy nyolcadikos és a
diákújságnak szeretne interjút készíteni. Boldog örömmel – mondtam. ‘Mit is
kérdezzek’ – mormolta zavarában a kislány. Tíz perc hallgatás után kiderült,
hogy soha az életében nem hallott a Kaukázusról. Hülye helyzet volt… én 14 évesen
bunkert építettem, nem diákujságoztam…

-Biztos tetszettél neki. A
legutóbbi ZP-s koncerteteken, ahogy ez a hely szellemére jellemző, a közönség
leginkább ilyesféle 14-17 éves tinikből állt. Mennyire általános ez a
koncertjeiteken?
-A zenekar nem így indult. Ez a jelenség talán annak
köszönhető, hogy picit kevés a jó zenekar. A kezdőknek – legyenek akármilyen jók
– egy ZP koncert elérhetetlennek tünik… számtalanszor elképzeltem magamban. hogy “ha, majd amikor a ZP ben leszünk…” – és mire ott vagyunk, már a fél karomat
bevette a gép és nem tudok objektiv lenni. A tinik mindig találnak valamit,
amiért rajonghatnak, én is találtam, kapaszkodtam. Persze placebo. Nem irigylem
a mai 16 éveseket! Nem sok minden maradt nekik – csak az öltözködés, és az, hogy
mit hallgatnak. Mondják, hogy minden ki van találva. Az “öregek” lenézik és
naivnak tartják a fiatalokat, pedig pont ők – az idősebbek – juttaták ebbe a
helyzetbe az egészet. Rákenni a gyerekre, na tessék kezdjél vele valamit –
undorító! Érdekes, hogy sok minden, ami egy 14-17 éves számára kiderül a
Kaukázus szövegeiből, a kettővel idősebb generációnak teljes mértékben
értelmezhetetlen. Igenis létezik kollektív műveltség, világlátás, kollektív
tudás – egy mai 16 éves sok tekintetben tapasztaltabbnak mondható, mint egy
korkedvezményes nyugdíjas.

-A tinédzserek tehát inkább megértik a
szövegeiteket, mint az idősebbek?
-Nagyon sok nyitott ember van 30, de
még 40 fölött is. Ez nem korfüggő. De a fiatalabbaknak még érdeklődőbbek
testileg is. Izzadni, inni, füstölni, tapasztalni akarnak. Máshogy ártatlanok.
Nincs beléjük kódolva a politikai elnyomás, a félelem, viszont természetes
dolog a mariuhana. Nagyon tételes a közönség, ahogyan a társadalom is.
Sajnos.

-Mennyire zöld-együttes, mennyire globalizáció-ellenes a
Kaukázus?
-A Kaukázus nem globalizáció-ellenes, hanem
globalizáció-kritikus zenekar. A kettő között óriási különbség van: az előbbi
egy konzervatív, maradi, butyuta szlogen, míg az utóbbiak képviselője fejlődni
akar, de úgy, ahogyan az érdemes és fenntartható. Hogy a Kaukázus zöld
zenekar-e? Gondolatiságában igen. Talán zöld. De mit jelent itt az, hogy zöld?
Nem biztos, hogy a bigott természetvédelmet és erdőjárást. Persze az is jó
dolog. De a frissességhez sok minden hozzájárul. A szabad-szoftverek például
szerintem ugyanúgy a zöld vonalhoz tartoznak, ahogy a képviseleti demokrácia
ilyen kérdései is. De azt, hogy zöldek vagyunk, nem mi találtuk ki. Ránk
ragasztották.

-A Kaukázus mennyire
örömzene és mennyire iránymutatás? Mit jelent Kaukázusnak lenni? Mitől Kaukázus
a Kaukázus – mi akart lenni és mivé vált – hogyan kezdődött, és
mennyiben változott az elmúlt években?
-Sokan azt gondolják, hogy minden
alter-rock zenekar úgy indult, hogy a tagok együtt ittak, együtt éltek szinte,
és egy garázsban zenélgettek a hangszereiken, énekelgettek világmeváltó
szövegeket. A mi történetünk nem így kezdődött. Az együttest ketten alapítottuk
Fűrésszel – szerettük volna, ha ezek a dalok a szélesebb közönséghez is
eljutnak. Bántott minket, hogy mindenki szóhoz juthat, és mi, akik mondani is
akarunk valamit, nem kapunk lehetőséget. Amikor az együttes indult, 4-5 éve, az
Anima, a Tankcsapda és a Kispál voltak az Együttesek. Mintha senki nem vette
volna a fáradtságot, hogy üzenjen. Mintha minden zenész kifáradt volna. Azt
hittük, tovább fog tartani, amíg a Kaukázus ismertté válik – a folyamat
meglepően gyors volt. Tagcserék azóta voltak is, lesznek is. Néha egyszerűen el
kell köszönnünk.
A Kaukázusnak egyelőre nincsen egyedi hangja. Zeneileg. Eddig 4
lemezünk jelent meg, és sajnos egyiknek sincs jellegzetes Kaukázus-hangzása.
Talán az egyedüli jellegzetesség az én szörnyű idegesítő és koppintós, maníros
hangom. Amúgy jobban szeretném, ha a hangom mellett a szövegeink is beugranának
a Kaukázus név hallatán. Emellett persze célunk a zenei megerősödés is. Tudjuk
persze, hogy ez nehéz. Nem lehet új zenei forradalmat csinálni. És tudtuk, hogy
ez előbb-utóbb baj lesz. Mi kreatív közösségként indultunk – a félkész
számainkat is nem egyszer feltettük a netre. A közönség is az alkotófolyamat
részesévé válhatott. Létrejött egyfajta interakció.

-Sok szám esetében az
egyszerűbb zeneiség befogadhatóbbá teszi a szöveget. Akkor ez jó,
nem?
-Azt gondolom, hogy a Kaukázus zenéje néhány esetben lehetne
kifejezőbb. Ahogy a bandával hallgatgatjuk vissza a felvételeket, egyfajta
tisztulási folyamatot érzünk. Mindent rögzítünk és visszahallgatva sokszor úgy
találtuk, hogy túl van játszva a dolog. Hogy a kevesebb több lett volna. De ez
egyre kevésbé jellemző – van is ezzel kapcsolatban egy anekdotám: Eszterházy
Péter mesélt egyszer egy viccet : amikor délutánonként összeülnek az írók,
kérdezik egymást: Te mennyit írtál? Én 40 oldalt. És te? Én 50 oldalt. És te? Én
60 oldalt – húztam… És valószínűleg a harmadik a legtapasztaltabb. A tanulság
az, hogy meg kell tanulni szelektálni. Ha tudja az ember, hogy jön belőle, van
neki sok, akkor kötelessége válogatni, dolgozni rajta. Egy félkész mű esetében a
szerző tudja, mit is akar, mi benne a jó – az ő fejében teljes a kép. De ezt
aztán addig kell csiszolni – és ez nem szégyen! – hogy amikor aztán eljut abba a
két fülbe, akkor már egy olyan szó vagy hang se szerepeljen a számban, amiről
nem érezzük azt, hogy igen, ennek épp ott a helye, ezt akartuk elmondani. És ezt
kemény dolog kivárni. Nagyon nehéz feláldozni azt a két jó sort, amik egy
egyébként szar számba kerültek. De épp ez a szakma.

-Tehát úgy érzed,
hogy a zene sokszor elviszi a szöveget?
-Igen. Ez a bizonyos hangzás
rossz irányba viszi a számainkat – sokszor bedobja őket egy alter skatulyába.
Nagyon jó példa erre a Magashegyi Underground Szeplős váll című száma, ami
gyakorlatilag a tavalyi év nyári slágerévé vált. A szám szövegét én írtam egy
már korábban adott zenére. A siker után vált bennem bizonyossággá az a
meggyőződés, hogy ugyanaz a fajta sűrű szöveg más zenei környezetben mindenki
által szerethetővé válik. A Szeplős vállban a zene modern, a szöveg sajátos – és
épp így szeretik. Ugyanakkor amíg az Angliát csak a Kaukázus játszotta, addig
sokan csak úgy hallgatták, hogy ‘á, tudom milyen’, és csak azok hallották meg,
amit a szöveg mondani akar, akik nagyon odafigyeltek. Amikor a Magashegy
feldolgozta, mindenki számára emészthetővé vált. Ez egy furcsa dolog, hogy a
zenekar az elején kapott egy ilyen ‘alternatív’ jelzőt és emiatt sokakhoz, akik
meg sem hallgatják, egyáltalán nem jut el. Ugyanakkor egyes rajongói belső körök
néha megnehezítik ezt a kitörést: amikor például a Szalai Évát feltettük a
netre, sokan azt vágták rá, hogy ez nem is Kaukázus szám.

(Halk
csobbanás)

Nézd csak! Két béka! Egy zöld meg egy barnás. Ott, a nádasban
a tavon. Látod? Most rámászott… na, itt szex lesz. Egy kis péntek reggeli
békaszex.

-Hogy hatott rátok az ismertség? Mennyiben változott meg az
alkotási folyamat?
-Az, hogy ilyen sokan hallgatnak minket, szerintem
nagy mértékben véletlen. Nincs nagyon mit mást hallgatni. A fesztiválokon is így
van: kevés kivételtől eltekintve a szervezők azokat hívják, akik beváltak,
ugyanazokat, akik az első megrendezett fesztiválon még kockázatnak számítottak.
De mostanra biztosan hozzák a pénzt, így maradnak inkább a biztos, adott
bevételnél, mint hogy tehetségesebb, frissebb hangú együtteseknek adjanak helyet
– így a fesztiválprogramok monotonná válnak, a könnyűzene érdektelenné, és a
szervezők is sok haszontól esnek el. Úgy látom, hogy a zenei szakmában az
üzleti szemlélet kizárolag a profitmaximalizálásig tart, a
kutatás-fejlesztés-innováció nem létezik.
A zenekar dögöljön bele az első 4
évbe. Ha maradt belőle valami, akkor: ám legyen, gyühet! Egyre gyorsabban
kellene dolgoznunk, egyre több számot írnunk – de az, hogy sokan szeretnek, nem
gyorsítja fel az alkotási folyamatot, ugyanannyi idő kell, hogy csepegtessünk.
Hogy sok rajongónk van, csak azt bizonyítja: nagyon szomjas a föld. Pedig sokan
hitték, hogy egyedül a kereskedelmi tévékre, a bábzenekarokra, az angolul
éneklésre van igény. Hogy ez elég lesz. Hogy már nincs szükség magyar nyelvű
zenekarokra. De mégsem lett igazuk.
És hogy régen könnyebb volt-e? Bizonyos
szempontból igen – nem volt ennyi koncertünk. Az első években nem kaptunk sok
meghívást, de nem is ez volt a célunk. Mára a zene az életformánkká vált – sok
kompromisszumot kellett kötnünk. Ma már gyakorlatilag mindannyian főállásban
zenélünk. Régebben sokan furcsának érezték, ha a rádióban egy magyar dalt
hallottak. Mára a Petőfi rádió profiljának része az ilyen zene közvetítése. És
ha belegondolunk, ez is ennek a médiumnak a célja. Az utóbbi években a rádióból
szinte csak a V-tech kaliberű, stílusú zenék szóltak. Mindenki tudta ugyan, hogy
létezik egy árnyékvilág, egy másik réteg, de ez a réteg akkor média nélkül élt.
Szerencsére a helyzet mára megváltozott. Mára az undergroundnak, az alternatív
zenének is lett a piaca.
Az pedig, hogy mitől alternatív egy zenekar, megint
csak érdekes kérdés. Szerintem a működési elv a döntő. De hogy az alkotási
folyamat mennyiben változott? Én is elkezdtem digitális stúdiótechnikát tanulni
felhasználói szinten, hogy alap dobritmusokra tudjam a zenei- és a szövegtémákat
feltenni, több alappal kipróbálni. Aztán ezeket hallgatom, összehasonlítom –
most is nálam van egy új szöveg három-négy fajta verziója. Régebben több időnk
volt egy számra, lassabban jöttek, és aztán szinte már teljesen kész is voltak.
Most nagyon sok jön, nagyon sokat agyalunk, de egyik sem olyan százas –
rengeteget kell rajtuk dolgozni. Épp kemény koncert-zúzási időszakot élünk. Egy
zenekar akkor van biztonságban, ha a közönség táncol meg ugrál.

-Minden
koncerten beszéltek az ingyenes letölthetőségről. Miből éltek meg? A koncertek
bevételéből?
-A koncertekből nem lehet jól megélni. Ezen a szinten ez nem
számottevő tétel. Az internet szétrobbantotta a lemezpiacot éppúgy, ahogy minden
más kulturális viszonyunkat is. A klasszikus lemezeladás koncepcióját nincs
értelme tovább forszírozni. Persze mindig lesznek olyan együttesek, akik
platinalemezeket, meg húszezer példányokat fognak eladni. Ez a közönség
összetételétől is függ. Vannak olyan zenekarok, amiknek a célközönsége általában
olyanokból áll, akik egyszerűen nem tudnak letölteni. Gondolok itt az igen
populáris, igen egyszerű számokat játszó popegyüttesekre.
Ez is egyfajta csapda:
ha a célközönség gondolkodónak nevezhető, akkor valószínűleg nem fog lemezt
vásárolni – inkább letölti a számokat. De ez nem feltétlenül baj. Más oldalról
kell megközelítenünk a dolgot. Én például biztos vagyok benne, hogy az olyan
különleges kiadványokra, amelyek hordoznak magukban valamilyen hozzáadott
értéket, miközben egy zenekarhoz is kötődnek, igenis lenne piac. 2-3-4000
forintja mindenkinek lenne – a fiatalok többet isznak el egy este. Ha nem csak
egy cd-ért és egy papírtokért kérik el a pénzt, hanem egy szép borítóért,
dobozért, amiben van 3-4 lemez, önálló versek, illusztrációk, azért biztosan
szívesen fizetnek. Ilyen kísérlet volt a Szalai Éva EP, ami két részből áll: az
egyik fele a számok, a másik fele a versek – ezeket azok közül válogattuk,
amiket a honlapunk fórumára küldtek be a felhasználók.
A legjobbakat Ónody Eszer
és Rába Roland mondta fel a stúdióban. Innen is üdvözlöm őket. Ezek a felvételek
is ingyen elérhetőek a www.kaukazus.hu-n. Az is fontos, hogy az ember hol
terjeszti a lemezt. A zeneboltba nagyon kevesen járnak. De ha a lemezzel a
járókelő találkozik a közértben, a zöldségesnél, az újságárusnál, sokkal
valószínűbb, hogy meg fogja venni. Ha látja a lemezt.
Egyébként sokszor a
közönség finanszírozza azt a kultúrát, amire kíváncsi. Ez Németországban,
Hollandiában már régóta működik. Sok olyan zenekar van, akit a közönsége tart
el. Felraknak egy pár demót a netre, megmondják, hogy azt szeretnék felvenni, és
a rajongók, akiknek tetszik, pénzt küldenek. Ebből a pénzből a zenekar felveszi
minőségi körülmények között, a regisztrált tagok pedig megrendelik a lemezt. Ez
egy működő rendszer.
Amikor 2004-2005-ben elindultunk a Majdnem Kínával,
nagyon akartunk egy rendes zenekart csinálni. A demót elküldtük minden nagyobb
kiadónak. Még csak nem is válaszoltak. Nagy szükségünk lett volna próbatermekre,
koncertteremre, stúdióra – ránk se bagóztak. Most bezzeg már ők jelentkeznek –
hogy üljünk le tárgyalni.

(féktelen, egyre hangosabb
brekegés)

Látod? Ott egy harmadik. Kilátszik a feje.
Békagruppen.

Régebben minimálbérért csináltuk a koncerteket még a
legnagyobb helyeken is, de akkor is élveztük. Nem tudtuk még, hogy minél nagyobb
gázsit van pofája kérni egy fellépőnek, annál többre tartják. Hála istennek már
nincs szükség erre. Hiába, jól esik az embernek, ha a koncerteken ásványvízzel
várják, vagy egy kis hellyel, ahol le lehet pakolni.

-Mi a helyzet a
felelősséggel és a cenzúrával?
-A Hol a rendőrség című szám például
nagyon nehezen ment át a zenekaron – hatszámos demót készítettem
gitárkísérettel. Sorra vettük a számokat, és ezen szinte mindenki kiakadt. Hogy
ez már mennyire durva, ezt nem lehet, stb. Aztán megkértem őket, hogy nézzük
végig a dalt sorról-sorra, és mondják meg, melyikben mi a durva. Aztán végül is
rájöttek, hogy nem gáz, így felvettük a repertoárunkba, bár a cd-kre és a
honlapunkra nem került fel. Inkább olyan kis mellék-projektté vált és a Kafkaz
egyik lemezére tettük fel. A Kafkaz egy-gitáros pre-Kaukázus projekt. Több
Kafkaz számból aztán Kaukázus számot csináltunk, de sok jó szám megmaradt
olyanak, amilyen.

-Sokszor azt mondják rátok, hogy bátrabbak vagytok,
mint a többi kortárs együttes. Mertek aktualitásokról, politikáról beszélni,
énekelni, elmondani a véleményeteket, megmondani a frankót.
-Persze, van
egy ilyen olvasat is. Hogy megmondjuk a frankót. Amikor a pop-zene a hatvanas
években Magyarországon is elterjedt, pont ettől lehetett érdekes: friss
üzeneteket hordozott és ahhoz a generációhoz tartozott, aki hallgatta. Aztán
amikor a pop-biznisz, az ipar beindult, a producerek az egészet ártalmatlanná
próbálták tenni, hogy a legkisebb közös többszörös elve alapján növeljék az
eladásokat. Hogy a végtermék mindenkinek tessék. Szörnyű dolgok születtek:
állami rockzenekarok, amik híresek is lettek, mert szélesebb rétegekhez
juthattak el. A Kaukázusban szerintem éppen az a szép, hogy olyan dolgok
kerülnek a szövegvilágába, látóterébe, amik minket érdekelnek – amik velünk
történnek. Ez tudat alatt történik így, nem direkt. Erre mindenkinek van
lehetősége.
Vegyük például a Jön a rendőrség című számunkat: az október 23-ikai
eseményekkel rajtunk, egy pár ‘magyarkodó’ zenekaron és a rengeteg Visual DJ-n
kívül (akik egyébként legalább annyira művészek, mint a popzenészek) senki nem
foglalkozott. Nem mertek hozzányúlni. Ebben a korban csak egy lehetőségünk van:
hogy emberi látószögeket mutatunk be. Véleményeket. A fontos az, hogy egy széles
spektrumot megmutassunk. Ha csak a magadét fújod, abból elhajlás jön létre. És
hiába lesz a Kaukázus egyszer nagyon nagy zenekar, ez a legelszomorítóbb
tényeken nem fog változtatni: a környezetpusztításon, az emberek hozzáállásán.
Pedig minden eszközünk meglenne rá. Minden technikai feltételünk adott ahhoz,
hogy normálisan éljünk ezen a bolygón. De az emberi természet valahogy mégis
meggátol minket ebben. És ez nagyon szomorú. Beszélnünk kell ezekről a
dolgokról. Mernünk kell beszélni az életünket meghatározó dolgokról. De az
emberek félnek. És tényleg nehéz megtalálni ezt a fajta penge egyenességet. De
azt hiszem, a Kaukázusnak sikerült.