Mindenek előtt meg kell jegyezzük, hogy a blues – bármennyire elcsépeltnek tűnhet a kifejezés -, nem pusztán egy zene, hanem egyfajta életérzés. Kicsit szomorkás, mély melankóliával átitatott műfaj, mely az 1890-es évek derekán született a mezei dolgozók munkadalainak és a kötött európai balladáknak a házasságából. Sajátos hangulatát a műfajra oly jellemző gitárjáték adja, melynek titka a hangszer használatában rejlik. A gitárt ugyanis gyakran pengével vagy letört és a törés mentén hő kezelt üvegnyakkal pengették, így hozva létre egy leginkább jajgatásra emlékeztető hangzást. A blues ugyanakkor az önkifejezés eszköze is volt. A dalokon keresztül előadóik elmesélhették a maguk történeteit, szólhattak álmokról, vágyakról s a mindennapok bújáról egyaránt.

A blues korai időszakának egyik legnagyobb alkotója Charlei Patton.

A bluesnak mintegy folytatásaként, jött létre 1899-ben Scott Joplin jóvoltából a ragtime. Szülőhazája a Missuri állambeli Sedalia, de elterjedt még Kansas Cityben, St. Louisban, Texasban és New Orleansban is. A bluestól és a későbbi dzsessztől eltérő módon kötött stílus, mely főként zongoramuzsikaként vált ismertté. Főbb elemeit használják a klasszikus jazz-zenekarok, így annak közvetlen előzményének tekintjük.

A jazz születése a híres New Orleans-i szórakozó negyed, Storyville alapításának idejére tehető. Alapeleme a hangszeres improvizáció, más néven a hot.

A műfaj első nagy korszaka a klasszikus jazz időszaka. A zenében a kötött részek és az improvizáció egyensúlya figyelhető meg. Ekkoriban a hagyományos értelemben vett „jazz-band” felállása két részből állt: egy melodikus és egy ritmus szekcióból. Előbbibe az úgynevezett klasszikus-triumvir – kornett (vagy trombita), poznan, klarinét -, melyben a vezető szerep a kornetté; utóbbiba pedig az ütős hangszerek, a bendzsó valamint a zongora tartoztak. Az 1928-as gazdasági világválság következtében eltűnt.

A ’30-as években néhány vállalkozó üzletet vélt felfedezni a zenében, minek következtében az idővel ellaposodni látszott. Ennek ellensúlyozására a ’40-es évek elején kialakult a modern jazz, melynek legismertebb ága a bebop. A stílus alkotói teljes megújításra törekedtek. Az új hangszerekkel, rendhagyó összeállításokkal kísérleteztek. A bőgőjáték beates jellegű maradt, viszont a dobtechnika könnyeddé, levegőssé vált.
Lassan azonban a zenészek kezdtek túlzásokba esni. Próbára téve a közönség türelmét elképesztő hosszúságú improvizációkat adtak elő. Nem egyszer lehetetlen öltözékekben, vagy a hallgatóságuknak hátat fordítva álltak színpadra. A bebop rövid időn belül élvezhetetlenné, s ezáltal eladhatatlanná vált, ami a műfaj halálához vezetett.

Ezzel azonban koránt sincs vége a történetnek. A ’60-as években ugyanis létre jött a jazz talán legkötetlenebb irányzata, a free jazz. Az elnevezése Ornette Coleman nevéhez köthető, aki 1960-ban kiadta azonos című lemezét, megteremtve ezáltal a stílus egyetlen alappillérét, a „mindent szabad” elvet. A régi kötöttségek háttérbe szorítása azonban nem jelentett szervezetlen játékstílust, csupán minden eddigieknél nagyobb alkotói szabadságot.

Sokan azonban szélsőséges értelmezés felé fordultak, ami aztán teljes káoszt eredményezett. Ez végső soron a korszak végét jelentette.
A jazz azonban nem múlt el nyomtalanul, mi több, hatása mind a mai napig érezhető. Sok ma élő és alkotó zenész, DJ operál a műfaj alapelemeivel. A dzsessz és az elektronika ötvözetéből mára különálló zenei stílusirányzat született. A nu-jazz, vagy más néven jazztronika, ’90-es évek végén alakult Egyesült Királyságban. Vélhetően a ’80-as ’90-es évek fordulóján az lezajlott Acid Jazz mozgalom következménye. Legfontosabb gyűjtőtégelye ma a legendás brit Ninja Tune Kiadó, mely olyan nevekkel büszkélkedhet, mint a The Herbaliser, a Jaga Jazzist vagy Mr. Scruff.