Az ausztrál Jet a retrohullám szüleménye, s bár tagadhatatlanul táplálkozik a hatvanas, hetvenes évek rockbandáiból, engem minduntalan a The Clashre emlékeztet. Szinte nincs olyan riff a lemezen, ami ne idézne valamit a klasszikus nagy bandáktól és előadóktól, mindezeket azonban Cesterék úgy képesek kombinálni, hogy a végeredmény nem utánérzés, hanem eredeti jetes hangzás. Igazi brit életérzés, a szigetországi kollégákat megszégyenítő indie muzsika – ez a Shaka Rock. Erős a kezdés, a K.I.A. (Killed In Action) remek ritmussal és egyszerű, de nagyszerű gitártémákkal adja meg az alaplüktetést. A Beat On Repeat Nic Celster ars poeticája is lehetne, gyönyörűen végigzongorázik az énekstílusokon, amiket hozni tud. Nem túl hosszú, de helyén lévő szóló, és persze a riffek, a riffek. A lemezen harmadikként kapott helyet az első kislemezként is debütáló She’s A Genius. Nem ez az album legerősebb dala, de kétségtelenül érthető, hogy melyek azok a jellemzők, melyek slágerré avatják: egyszerű gitártéma, húzós lendület, fülbemászó refrén, garázsrock. A dal remekül felvezeti egyik személyes kedvencemet, a Black Hearts (On Fire)-t. Terpeszállás, teli torokból üvölt, a szólótól az ugrálás is kötelező. Bár a Seventeen poposabb vizekre evez, a gitártémáknak és a jellegzetes vokálrészeknek köszönhetően nem törik meg az album egysége. Miközben a retrohullám a La Di Da-ban tetőzik, pontosan ez az a dal, mely az olyan hasonló múltidézésből élő kortársakat is felidézi, mint a Kooks vagy a Franz Ferdinand. A Goodbye Hollywood és a Walk ideiglenesen háttérbe szorítja a brit hangzást – talán pont ez az, amiért nem tudom őket igazán értékelni. Mind a dallamvezetés, mind a hangszerelés sokkal inkább Amerikai felé mutat – amondó vagyok, jobban teszi a Jet, ha a jó öreg koronabirodalomnál marad. Szerencsére nem tart sokáig a kiruccanás, a Times Like Thisre magára talál a banda az album egyik legizgalmasabb nótáját kínálva nekünk. A riff és a szóló egyszerűségükkel együtt is rendkívül hatásosak. Az abszolút kedvencem a Let Me Out, mely első hangjaival ismét az amerikai nu-punk bandákat idézi fel, a bridge-ben felcsendülő zongoráért azonban nincs olyasmi, amit ne bocsátanék meg a srácoknak. A Start The Show-ban végre megkapjuk az első dalban beígért rockot, ütős. Mi más maradhatna a legvégére, mint egy balladisztikus darab? Egyszerűen tökéletes – leheletnyi country, de semmi túlzott érzelgősség. Így kell ezt csinálni.