A Ragadozóval főként az a probléma, hogy nem kiegyensúlyozott (és ez nem a nem egységes szinonimája). Bár néhol már egész szépen kikopott a ’80-as évekből kölcsönzött avétos new wave-je, ami sok más együttesben a kifejezetten kellemes szintipopság sajátja, de azokban valahogy teljesen más felhanggal szólal meg, ahogy most már a Hangmás új lemezén is, és ez pozitív! A Hangmás esetében engem picit zavart ez a Bonanza Banzai minőségű prüntyi az őskori kovácsákosos hanglejtéssel (és fordulatokkal), amit vizuálisan úgy kell magunk elé képzelni, hogy az énekes elkezdi a dallamot magastartásban, majd fokozatosan leguggol és beugrik egy nagy gödörbe is, és ott magzatpózba kuporodik – egy szótagon belül, lépcsőzetesen. Mindezt pedig olyan szövegtémával kombinálva, mintha a 12 majmot kereszteznénk a Szárnyas fejvadásszal és az Ollókezű Edwarddal. Ennyi dráma még az Odüsszeuszban sem volt.

Azok részére, akiknek eddig még nem volt meg a Hangmás:
Most ne menjünk bele mindenféle stíluskritikába és indie-zésbe és new-progozásba, mert ezt majd döntse el a 100 évvel később élő utókor, akinek lesz elég rálátása erre. De annyi biztos, hogy a legreménytelenebb hangulatú, viszont dühös zenék közé sorolhatjuk a Hangmást. Innen rögtön le kell vennünk azokat, melyek kissé cinikusak és füstszagúak, mint a Quimby, Nick Cave és társai, és inkább gondolkodjunk az androgrün kinézetű frontemberekkel operáló zenekarokban, mint a Placebo, a Radiohead, a 30 Second to Mars és a Muse, vagy a régi jó Joy Division, amit feltétlen emlegetni is szoktak esetükben, és ez a skála körülbelül véget ér az igazi avantgard elborulás, mondjuk a The Irrepressibles küszöbén, de csak épphogy. Szóval izgalmas zenei élmény a Hangmás. Nem hibátlan, van néhány cikornyás dolog a házuk táján, de semmi sem tökéletes. Azonban kész meglepni, elsodorni és sajátos képi világba húzni. Ami igazán ritkaság manapság: megindít.

A kezdeti és elkövetkezendő cikizések ellenére ki kell jelenteni, van pár zseniális darab a korongon, amire érdemes odafigyelni. Az előbb elmondottakban is főleg az ének stílusa a magyar szövegekkel kombinálva az, ami kicsit gyengusra sikerült, de néha a céltalan gitárzúgatás olyan szinten lépi át az ingerküszöböt, hogy legszívesebben reklámblokkért kiáltanék. Ez mondjuk olyan 6 mp szemben azzal a töménytelen mennyiségű szemétre való albummal, ami mostanában elönti a piacot. Úgyhogy igazából nem érdemli meg a Hangmás a negatív szólamokat. De mondjuk ki: a Horror deluxe-ban az a vibrafonos vagy xilofonos téma a gitárnyávogással kiegészítve egyszerűen idegesítő. A Haiku zeneileg például csodálatos, sodró lendületű, misztikus és erőteljes darab, de a magyar szöveget annyira nem sikerült néhol rápasszintani (ez első két versszaknál) ezzel a soráthajlásos technikával, hogy olyan a hatása, mint egy direkt elrontott Hollószínház számnak. Ha lehet kérés: kérem angolul. Tipp: jól be kell járatni, és olyan 5-dik hallásra már egyáltalán nem zavaró, ráigazodik az ember füle, mint a szovjet borotvaautomatára. Kitartás!

Az album egyik legjobb száma, egyben a záróakkordja is: a Reset, ami kicsit kilóg a többi dal közül, viszont ezt egyszerűen nem érdemes szóvá tenni, mert így jó, ahogy van, és ebben jó adag Muse Ressistance-es hatást is fel lehet fedezni a végjátékban (vagy csak nekem az). Zseniálisan sikerült eltalálni, tényleg egy élmény: eklektikus, hullámzó, reménytelen és sprirituális egyszerre. Van még jó néhány hasonló megcsillanása az albumnak. A Haikuban örülünk a dobnak, örülünk a gitártémáknak, még egy kis Sin City-s keserűség is betalál, míg a No Party-ban ugyan az a vibrálósság, mint a Horror deluxban nem hogy nem zavaró, de direkt szükségszerű. A Fehér zaj például abszolút slágergyanús, ami nem feltétlenül dicséret, viszont a Darabokban tényleg kedvenc: remek szöveg, sejtelmes, világvégi zene, és ugyancsak toplistáért kiált. A Ragadozó kezdeti feszességét a refrén teljesen nullára radírozza, tinglitanglissá teszi, ami csalódás. A Lick My Pain és a No Party esetében a magyar szöveg angol refrénnel nem hiszem, hogy csak nekem tűnik kényszermegoldásnak. Az Out of Order és a Luna nyugodtan kimaradhatott volna, egy csepp könnyet nem ejtenék érte.

A végszámlánál kiderül, hogy legalább 50%-ban remek a Ragadozó, de azt is hozzá kell érteni ehhez a félig üres/félig teli pohárral szimbolizálható eredményhez, hogy csupa utálat és rosszindulat vagyok.