Az elődöntő 7. helye után csúnya visszaesésnek könyvelhetjük el a huszonöt indulóból elért 22. helyezést, melyre a közvélemény többféle magyarázattal állt elő, míg több médium pedig egyenesen politikai bosszúhadjáratnak vélte az esetet. De tényleg vereséget szenvedett Wolf Kati?
 
Az értékítélet egy zenés produkció esetében természetesen felettébb szubjektív, pláne, ha azok érdekcsoportokat, esetünkben európai országokat képviselnek, mint az olimpián. Nyilván mindenki nyerni akar, így lobbi csoportokat alkotnak a barátságban álló országok, a hasonló nyelvet beszélők vagy a szomszédok. Mivel nincs semmiféle objektív mérőszám, amihez tartaniuk kellene magukat a bíráknak – akik nem lehetnek nem elfogultak –, kényükre-kedvükre dönthetnek. Az ízlés, a kulturális sajátosság ugyanúgy közrejátszik a döntésben, mint az, ha egy kellemesebb, dallamosabb nyelven adják elő a produkció.
 
Tegnapelőtt alakult a Facebook közösségi oldalon a „Wolf Kati nálunk te nyertél” csoport, melyben különböző forgatókönyvek szerint próbálják eldönteni, hogy ki hibáztatható egy esélyesnek ítélt előadás bukásáért, s legtöbben hazánk negatív megítélését, a miniszterelnök EP-ben nyújtott zajos fellépéseit okolják azért, hogy a résztvevő országokból verbuvált zsűri nagyon kevés pontot ítélt meg a Wolf Kati által előadott dalra. Egyedül a finnektől kapott maximális, azaz 12 pontot, míg Románia 7 pontra taksálta a vegyes, angol-magyar nyelven énekelt nótát.
 
Hozzá tartozik az igazsághoz, ha figyelmesen végignézzük a fináléról készült felvételt, hogy az előadást áthatja egy teljességgel életidegen, Celin Dion-os attitűd – aki 1988-ban nyerte meg a versenyt Svájc képviseletében -, melyhez egy pocsékul megválasztott fellépő ruha, botladozó háttérénekesek társulta járul, s maga a dal egy 1998-ban még menőek számító alappal sem volt túlságosan vonzó vagy modern, de legalább mainak mondható. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi produkció nem ilyen volt. Egyáltalán nem lehet kijelenteni azt, hogy egy életképes dalt is hallhattunk volna. Sőt, Wolf Katinak nagyszerű hangja van, amit legalább díjazni illett volna, csakhogy az Eurovíziós Dalfesztivál a dalok versenye és nem az előadóké.
 
Ki lehet tehát jelenteni, az Eurovíziós Dalfesztivál nem csak önkényes, illogikus és divatjamúlt, de még felettébb ciki is. Egy ilyen alapvetően semmirekellő versenyen pedig nem az utolsók közt végezni, hanem elindulni vesztes dolog. Holott az Eurovízió egykor az európai popzene legmagasztosabb értelemben vett vízióját testesítette meg. S még néhány éve is hallgatható zenék kis csokrát jelentette.

Végkövetkeztetés: ami nem megy, azt nem kell erőltetni.