Nem tartom magam monomániásnak, sem rajongó alkatnak, de az fix, hogy a tavalyi
év nálam Amon Tobinról szólt. A Foley Room album volt az első, amit 2007-ben
meghallgattam (meg a második, a harmadik, és ki tudja, még hányadik), és
egyébként az ismerkedésem is a brazil származású kanadai csodagyerekkel. Később
visszamenőleg pótoltam az egész életművet: a kezdeti drum and bass-es dolgokat,
majd a triphop- és hiphop-hatásokat, hogy az ezredforduló környéki kiadványokkal
eljussak ahhoz a hangzáshoz, ami miatt azóta is szeretjük: a zenei textúrák
variálása, amelyek mögött dalszerkezet legfeljebb nyomokban fedezhető fel, az
atmoszféra, a hirtelen ütemváltások az ambienttől a törtekig, és úgy általában a
hallgató állandó meglepése és feszültségben tartása. Zseniális az egész, na. (Az
áprilisi, sima break- és dnb-buliként értelmezendő koncertet most hagyjuk.)
A Foley Room egyrészt még tovább ment a megkezdett úton, másrészt le is tért
arról: a számok kompaktabbak, velősebbek és rövidebbek lettek, nem nyújt semmit
hat-hét percig, mint a korábbi albumokon. A hangzás teltebb, monumentális
vonósok és kísérleti prüttyögés kísérik egymást kéz a kézben (én még mintha némi
magyaros hatást is hallanék a lemez elején, Bartók- és Kodály-áthallásokkal –
aki szerint ez nyilván hülyeség, annak jusson eszébe, hogy épp a lemezfelvételek
idején kérte fel őt Pálfi György a Taxidermia filmzenéjének
megkomponálására).
Ehhez képest merész és váratlan húzás, hogy az album
következő kislemezslágeréül a Kitchen Sink című számot választotta. Ebben
ugyanis dallam és szerkezet csak nyomokban van, és lényege – az album címéhez
méltóan (a foley room a hangmérnök-mesterségben kábé annyit tesz, hogy
effektszoba) – a mindenféle terepen és stúdióban rögzített,
felismerhetetlenségig torzított hagminták ütembe rendezése. A választásnál is
furcsább, hogy az eredeti rajta sincs a kislemezen. Ezért viszont máris kárpótol
minket Clark remixe, amely a legközelebb jár ahhoz, hogy valódi dal legyen. A
már ismert csilingelést furcsa, zakatoló tört ütemek támogatják, nem buliba
való, de nem is háttérzene, ez azonban nem von le az értékéből, sőt. Sixtoo
három perc alatti újraértelmezése recsegő noise-zal, rap-foszlányokkal és
zavarbaejtő szünetekkel támad, Nosia pedig nem tesz mást, mint az eredeti
hangörvényt oda-vissza pörgetett hiphop-ütemekkel teszi hangsúlyosabbá. A
legelborultabb próbálkozás az utolsó, a Boxcutter Remix, amely teljesen új
zörejekkel és ütemképlettel állítja fejre a mester szerzeményét.
Bár az anyag
nagyon erős, mégsem tudom tiszta szívvel ajánlani. Nem csak azért, mert az
eredetihez (és főleg a lemezhez) nem ér fel, hiszen nem is ez a célja, hanem
azért, mert túl zavaros és elborult ahhoz, hogy jó terep legyen az Amon Tobinnal
való ismerkedésre. A rajongók persze úgyis beszerzik (jól is teszik, nekik sokat
fog mondani a kislemez), a lényeg, Clark remixe pedig úgyis meghallgatható
(legrosszabb esetben stream formájában) minden a közepesnél kicsit menőbb zenei
blogon.