Vénnek sem való vidék és nekünk sem. Coen fivérek négy oscaros filmje igen csak félelmetes. Vissza kellene hozni az az a Hollywoodi kódex passzust, amely szabályozza a hullák számát egy-egy filmben.
T.A. Most már nem csak a showman szerepében mutatta meg magát, hanem mint
filmrendező is babérokra tört. A manapság olyan népszerű magyar filmek zsánerét a Pánik is hozza. A kicsit
humoros, vontatott magyar rendezés mellett azonban ez a film valamelyest bír
mondanivalóval.
Vénnek sem való vidék és nekünk sem. Coen fivérek négy oscaros filmje igen csak félelmetes. Vissza kellene hozni az az a Hollywoodi kódex passzust, amely szabályozza a hullák számát egy-egy filmben.
T.A. Most már nem csak a showman szerepében mutatta meg magát, hanem mint
filmrendező is babérokra tört. A manapság olyan népszerű magyar filmek zsánerét a Pánik is hozza. A kicsit
humoros, vontatott magyar rendezés mellett azonban ez a film valamelyest bír
mondanivalóval.
A Magnolia és a Kótyagos szerelem rendezője nagyot váltott, szó sincs kedvességről és empátiáról, egy jéghideg, pontosan kiszámított, kegyetlen filmről beszélünk, amelyet nem öröm nézni, nem szórakoztat, de annál többet motoszkál aztán a fejünkben, és csak a néző nyíltságától és intelligenciájától függ, rájön-e a lényegére.
A Magnolia és a Kótyagos szerelem rendezője nagyot váltott, szó sincs kedvességről és empátiáról, egy jéghideg, pontosan kiszámított, kegyetlen filmről beszélünk, amelyet nem öröm nézni, nem szórakoztat, de annál többet motoszkál aztán a fejünkben, és csak a néző nyíltságától és intelligenciájától függ, rájön-e a lényegére.
David, a hipervándor (Hyden Christensen) olyan képességgel rendelkezik, mint Hiro Nakamura a Heroesban: képes teleportálni, tehát pusztán koncentrációval egyik helyről a másikra jutni. Legyen az az Eiffel torony vagy akár egy piramis csúcsa, “kiruccanásainak” csak a fantáziája szab határt.
David, a hipervándor (Hyden Christensen) olyan képességgel rendelkezik, mint Hiro Nakamura a Heroesban: képes teleportálni, tehát pusztán koncentrációval egyik helyről a másikra jutni. Legyen az az Eiffel torony vagy akár egy piramis csúcsa, “kiruccanásainak” csak a fantáziája szab határt.
Nem csak a cím, a film is meglehetősen hosszú, mintegy három óra. Sajnos
egyáltalán nem éreztem úgy, hogy elrepül az idő. Sőt!