Most, hogy szép lassan végleg leapasztjuk az energiaforrásokat és kigyomláljuk magunkat a bolygónk felszínéről, nem a területért, a vallásért vagy az ideológiák miatt indulnak a háborúk, hanem az olajért. Ilyen az ember, nincs mit tenni, és mindig is ilyen volt, csak koronként mással magyarázta a kegyetlenkedést; a fekete trutyi pedig lassan a modern összeesküvés-elméletek főszereplőjévé avanzsált. Paul Thomas Anderson, a Magnolia és a Kótyagos szerelem (Punchdrunk Love) című keserédesre hangolt filmek rendezője most megmutatta, honnan indult ez az egész, és még sokkal többet: hogy milyen is az ember.
Ha valaki látta a fenti filmeket, nyilván arra számít, hogy egy sötét humorú, de egyúttal megható és életszagú drámát kap, melynek főhőse úgy bukdácsol végig a cselekményen, hogy minden gesztusában magunkra ismerünk. A rendező azonban nagyot váltott, szó sincs kedvességről és empátiáról, egy jéghideg, pontosan kiszámított, kegyetlen filmről beszélünk, amelyet nem öröm nézni, nem szórakoztat, de annál többet motoszkál aztán a fejünkben, és csak a néző nyíltságától és intelligenciájától függ, rájön-e a műalkotás (mert ez a film az) lényegére, értékére és el tudja-e helyezni magában.
Egy olajmágnás életét írja le a film a XIX. század végétől a nagy gazdasági válságon át a negyvenes évekig, de szó sincs a klasszikus Scorsese-féle tündöklés-és-bukás-alapú karriersztoriról. Az tehát kiderült, hogy nehéz bármihez hasonlítani a Vérző olajat, bár furcsamód éppen nekünk, magyaroknak lehet ismerős a lassú építkezés, a hosszan kitartott, szinte kínzó részletességű képek és úgy általában a nyomasztó hangulat: nem ismerem Anderson példaképeit, de lefogadom, hogy Tarr Béla ott van az ihletforrások között (a lófarkas mester mellett nem is tudom, miért, de egyfolytában Stanley Kubrick jutott az eszembe a moziban). A cinikus távolságtartásnak és a pszichológiai hitelességnek errefelé ugyanis nagy hagyománya van, és a Vérző olaj pontosan ezekből építkezik. Nem ítél, nem ad a szánkba tanulságot, csak megmutat valamit, méghozzá elég kegyetlenül. Ehhez a hatáshoz a képeken kívül a zene is sokat hozzátesz: a Radiohead-tag Jonny Greenwood telitalálat volt felkérni a komponálásra, sikítozó, elhallgatni nem akaró vonósai sokszor átveszik az irányítást a jelenetek fölött, és olyan drámaiságot adnak nekik, hogy megáll a popcorn a szájban. És persze nem lehet eléggé méltatni a főszereplőt játszó Daniel Day-Lewist (nem is fogom, minek), akire teljesen rászabták a szerepet, és minden pillanatából kihozza a maximumot. Lehengerlő, vehemens jelenléte van, uralja a vásznat anélkül, hogy lejátszana róla mindenkit, legutóbb talán Paul Newmannál lehetett látni ilyet. Ráadásul nem lehet rajtakapni, hogy színészkedik: semmi teátrális gesztus, felesleges manír.




A főszereplő jellemét talán ezért is sokáig nem tudjuk hova tenni, de ez nem baj. A film ugyanis azt a pillanatot ragadja meg, amikor a tengerentúlon a bevándorló-mentalitást felváltotta az amerikai, amikor az üzletemberek felfedezték azt, hogy a legfontosabb termék, amelyet el kell adniuk, ők maguk. A mágnás tehát hazugság-panelekkel veszi körül magát, amelyeken még a néző sem lát át, csak lassan, a film második felére bújik ki a szög a zsákból: utálja az embereket, de szüksége van rájuk, ezért elkerülhetetlen a kiégés és az összeomlás. A film utolsó, kegyetlenül vicces jelenetében végül ott áll vérben tocsogva, csupaszon, részegen és koszosan az emberi természet maga, amely elpusztít maga körül mindent.
Nem lesz sikeres film, és ez jól van így.