Megint az a rohadék gyávaság, az a baj. Pedig milyen szép lenne leírni, hogy van egy zsenigyanús duó, akik végre kitaláltak valami igazán frisset és soha nem hallottat, ráadásul anélkül, hogy mondjuk Berlinbe vagy Párizsba költöztek volna erről a Budapest nevű határmenti kis faluról. Hogy végül nem így lett, az a Chabz és Krizo (azaz Kalotás Csaba és Vranik Krisztián, a filmrendező Vranik Roland tesója) együttese, a Realistic Crew harmadik lemeze első számából rögtön kiderül.

Bocs, előreszaladtam. Szóval megjelent a Realistic Crew harmadik, talányos című (Freedom eats the soul) lemezük, amelyet dicséretes módon letölthetővé tettek, mindenféle trükközés meg korlátozás nélkül, nagyszerű minőségben. Az együttest valószínűleg mindenki látta már, aki az utóbbi 2-3 évben el-elnéz még nem felkapott, de nagyon menő minifesztiválokra és klubokba, pár napja például a Hajó tetőteraszára, illetve pár hete a Toldiban rendezett Cinema Tour III-ra, ahol Cadikkal, az Akkezdet Phiaival (amelyeknek ráadásul Chabz basszerozott, tehát tulajdonképpen el sem hagyta a vetítővászon előtti alkalmi színpadot) és az ambiciózus, de a saját hangját egyelőre sehogy sem találó Planet 55-val együtt zenélt a város legszebb embereinek. Szóval az elképesztő menőséget le sem tagadhatnák (nem is próbálják, viszont rá sem játszanak, amitől csak még menőbbek). Lásd a galériát és benne az új énekesnőt, Judy Jayt.

A Toldi mint helyszín nem véletlen. Vranikék ugyanis nem csak testvérek, munkatársak is: a Realistic kreálta a Fekete Kefe a képekhez illően minimalista zörejeit, és Vranik Roland új filmje, az Adás zenéjét is (azaz azt baljós, sötét hangulatú hangtextúrát, amelyet már bátrabban nevezhetünk zenének). Többek között miattuk lett a Filmszemle legjobb filmje a posztapokaliptikus sztori, függetlenül attól, hogy végül nem ők kapták a nagydíjat.
A belterjtől függetlenül a Realistic Crew nagyszerű választás: soundtrack-szerű, finom cincegésekkel és ijesztő basszusokkal, néhol őrült effektekkel megbolondított zene. Gyanús ráadásul, hogy Chabz és Krizo zsenik, talán az egyetlenek az országban, legalábbis ami a popzenét illet. Kár, hogy mintha erről megfeledkeztek volna valahol útközben.

Kattints a képre, és nézz Cinematour III. @ Toldi fotókat!

A Freedom…-ot ugyanis sajnos menthetetlen kettősség uralja. Az egyik az a már említett teljesen eredeti és védjegyszerű zenei világ, amit létrehoztak, a másik pedig a műfajokhoz (és ezzel együtt a vendégszereplőkhöz) való szervilis ragaszkodás. Itt próbáljuk meg életben tartani a tirphopot (és énekeltessük úgy Berger Dalmát, mint a Portishead Beth Gibbonst – csak a bristoli félistenekkel ellentétben esetünkben rögtön modorossá, erőltetetté válik az egész), oda eresszünk egy kis kemény hiphopot, a nagyvárosi élet keménységének nagy ismerője, MC Zeek tolmácsolásában, és ne feledkezzünk meg a kötelező sistergős drum and bass-betétről sem.
Az első sláger, a Synchron ennek a színtelen-szagtalanságnak a tökéletes példája, a Progress kattant akar lenni, de művi marad, az Incore wrecked alatt pedig végig azon erőlködtem, hogy valahogy ignoráljam a reppet, és minden figyelmemet az egyébként nagyon erős zenei alapnak szenteljem.

Hát itt rontják el Chabzék. Azért vagyok ilyen kíméletlen, mert sokkal, de sokkal több van bennük, és ez nem is mulasztják el megmutatni a lemezen sem. A Strays, storm első percétől borzongok a harminchárom fokban, a Kebudapest Morgue Limitedtől konkrétan tíz fokot hűl a levegő, a Free Animals Anthem a nagy példaképnek, Amon Tobinnak sem válna szégyenére (és ez hatalmas szó), a Canister rafináltan édesgeti a dzsesszt a játékba, a meglepően vad (és szerénytelen című – Geoffrey Reggio filmje ugye megvan mindenkinek?) Koyaniskatzi végén pedig megszólal Kárpáti Dodi trombitája (övéi a legnagyobb pillanatok egyébként). És akkor megbocsájtok nekik mindent, tényleg valami olyasmit tudnak, amit ebben az országban más nem. Ezek jellemzően az instrumentális számok, vagy legalábbis azok, amelyekben kevésbé hangsúlyos az emberi hang.
A Realistic Crew 2007 tavaszán Amon Tobin előtt játszott az A38-on. Azóta eltelt két év, és közben ők mintha lemondtak volna a szárnypróbálgatásról, ami igazán nagy együttessé tehetné őket. Ha elfelejtenék a kliséket és a biztonsági játékokot, már rég nem csak előzenekarnak számítanának a brazil zsenihez képest.