A nyitó Grace (Louderbach Aka Troy Pierce) lassan beiduló, kissé száraz electrohouse, melynek érdekességét az expandereffektek adják. Claude Vonstroke Whose afraid of Detroit?- feldolgozása már csöppet izgalmasabbnak ígérkezik a több csatornán érkező, ’80-as évekbeli Nasa-memóriákból itt ragadt dallamokkal, melyek szerencsére a dal végéig kitartanak. A ritmika amolyan németes, néhol villanykongákkal megbolondítva, s innen libbenünk át a csapat egyetlen saját jegyzésű nótájához- Damage-: laza, sötét tónusú electropop, fülbemászó, bár kissé tucatdallamvilággal, ám itt felfedezhetünk némi halovány hajlamot a kísérletezgetésre, amolyan másnapos Herbert-szinten. A következőkben viszont sajnálatosan kidomborodik a menetelős irányvonal (Teodor Zox – Extruder, Touane – Bassic, Thomas Schumacher: Rotor, Night on Earth – Rondell, Gummihz – A.A.K.N.Y., Ichundu – Hey), igencsak minimalizált izgalmakkal fűszerezve. Hiába, a jó germánok nem tudják levetkőzni eziránti elragadtatottságukat. Egészen a 10. trackig kell várnunk a következő említésre méltó momentumokra: Jamie Jones – Amazonja visszhangosított gitársamplerrel képes kiragadni a hallgatót a teljes letargiából, s tovább vezetve Sleeper Thief – Freefall hangjaival progresszív vizekre evezünk, persze a lemez elején kis dózisban adagolt Delta-életérzés terebélyesebbé, az album pedig izgalmasabbá válik. Meghökkentő tétel a Depeche Mode John the revelator-ének futurisztikus szétmázolása. A feeling még klappol is, ám ember legyen a talpán, aki a cím elolvasása nélkül felismeri. Ez persze nem feltétlenül negatívum.
Kemény, egyenes csapásokkal, acid-es dallamokkal ront be Riton – The hammer of Thor, az egyik legjobban eltalált dal. A záró Kate Wax – Beetles and Spiders experimentalba hajló kopácsolása igazán lemaradhatott volna, mivel a műfaj mesterei ezt sokkal jobban csinálják, de még ez is élvezhetőbb, mint a lemez közepe. A borongós hangulat miatt bevállalós darkereknél is gyakori vendég lehet a válogatás, de semmiképp ne napfényes reggelen.