Szóval, a lényeg, hogy elindultunk. Jött a villamos, jött a HÉV meg a nagy tömeg, a karszalag, a fotóstáska csekkolása a bejáratnál (hál’isten még sose szedtek szét az inkálosok) és végre bent voltunk. Hozzáteszem féltem egy kicsit, hogy esni fog, vagy az előző napok esőzései következményét még el kell szenvednem nekem is. Gumicsizma hiányában lévén, ami hozzáteszem már-már divattá nőtte ki magát a fesztiválon, nem szerettem volna sártengerben sétálgatni. Szóval végre bent! Az első dolog, amit ilyenkor a szigetlakó a hirtelen jött bűz és por meg a sok ember látványa és érzete okozta sokk hatására megtesz, az hogy azonnal megpróbál beszerezni egy nagy korsó sört, mert ha ezt nem teszi, akkor úgy érzi, most rögtön szomjan hal. Itt hangzik el az a mondat: “Sört akarok, most!” 
Sörivás helyszínéül az Open Tisztást választottuk (egykori ‘Volt kocsma’, régi törzshelyem). Meglepett, mikor megláttam a kihalt területet, ahol régen még reggel nyolckor is rengeteg punk fetrengett, ivott és ordibált, mindig jó volt a hangulat, és ahol biztos, hogy mindig találtál ismerőst. Itt most egy pár ember lézengett, a Guinness rekord felállítására tett kísérlet keretén belül játszott valami banda, páran nézték őket. A színpad melletti pultnál vásároltuk meg az áhított italt. A pultos lányok nagyon készségesek voltak, a valós árát kérték el a két korsó sörnek, sőt ők még megtanultak összeadni, szorozni az iskolában ellentétben bizonyos társaikkal, akik nemhogy nem tudják mennyibe kerül egy korsó sör, ami amúgy ki van írva egy táblára mindenhol, de még a nem valós árból sem tudnak visszaadni rendesen. Persze én nem vagyok naiv kislány, tudom, hogy ezek a dolgok az üzletpolitika részei, na de ne már akkor, mikor még javában süt a nap – visszatérve az Open tisztáshoz, ezek a lányok nem voltak olyanok. Legalábbis délután ötkor még nem.
Szóval elindult az igazi szigetelés. Sétálgattunk a kis sörikénkkel, és próbáltuk átvenni a ‘sziget feelinget’. A nagyszínpad felé sétálva végighaladtunk a kajás-blokkon, és leteszteltük a járólapokat, hogy nem lő e fel a sár alóluk, ahogy rálépsz, mint pár évvel ezelőtt, amikor bevezették a járólapozást. Hát nem! Itt emelném a kalapom a szervezők előtt, ugyanis csak elvétve találkoztunk sárfoltokkal, pedig ha jól emlékszem előző nap még volt némi eső. Szóval a szervezés a sárproblémát egészen jól orvosolta. Megérkeztünk hát a nagyszínpadhoz. Ahhoz a hatalmas 80 tonnás monstrumhoz. Megálltunk kicsit, néztük, mi van itt. Nem voltak túl sokan, de ahhoz képest, ahogy az délután 5kor elvárható elegen. Többnyire németek. Valami német banda játszott. Sportfreunde Stiller. Soha nem hallottam róluk. Biztos menő banda Németországban, mert eléggé jól visszhangzott a refrén. Picit megpihentünk (még mindig ugyanazt a sört kortyolgatva). Gondoltuk megvárjuk ezt a !!! nevű bandát. 18 órától tehát nagy őrjöngés következett. A göndör hajú Jim Morrisonra emlékeztető fiatalember jobbra, balra rohangált, gúnyosan erotikus módon cselsztont idéző mozdulatokkal tarkítva táncát vonaglott a színpadon. Jófej-ségét és lázadását bizonyítandó áthágva a szabályokat még a közönséghez is lejött (átverekedve magát az inkálos sorfalon, ja és a fotósokon), így az első sorban állók testközelből is megismerhették. Pacsizott egy-két emberrel, miközben énekelt, kölcsönvette egy rajongója napszemcsiét, majd miután kiökörködte magát benne, rendes gyerek módjára vissza is adta. Persze a hangulatot beárnyékolta egy kis malőr, amikor is az imént említett fiatalember mikrofonja süket lett. Mire ő hogy orvosolja a problémát elragadta gitárosa vokálozásra szánt mikrofonját, ami szintén nem működött, így egy fél számot úgy énekelt végig két mikrofonnal a kezében, hogy mi abból nem hallottunk semmit. És amikor már úgy tűnt, hogy egy épkézláb működő mikrofon sincs a színpadon, akkor ott termett a semmiből egy fickó, és a két működésképtelen mikrofonokat működőképesre cserélte be. Ez kicsit ciki volt, de hát ez van.
Utána következett az állandóan lázadó egyik legnagyobb magyar punk-rock formáció a Tankcsapda. Természetesen, ha már ott voltunk megvártuk a koncertet. Azért összegyűlt a nép Lukács Laciék koncertjére, de a régen tapasztalt hatalmas tömeget manapság már nem tudják überelni a fiúk, legalábbis itt, a Szigeten nem. Én bevallom, kicsit lemaradtam az utóbbi években tankcsapda ügyben, az utolsó lemezük, ami megvan, az a Konnektor (hát igen, nem most volt). Kinőttem azt a korszakot. Örültem viszont, hogy számomra ismerős dallamokkal kezdték a bulit. Laci kicsit zabos volt, hogy a jó öreg kis rock fesztiválból, ahol a haverok összegyűlnek egy hétre, mára hatalmas business orientált turista látványosság lett, s ezt korához méltatlanul trágár módon szóvá is tette. Nekem kicsit furcsa, hogy a Tankcsapda még mindig ugyanazt nyomatja, mint tíz évvel ezelőtt, csak egy kicsit populárisabb módon (mert ugye ki kell szolgálni a nagyérdeműt) hiszen legyünk őszinték, a fiúk sem lesznek fiatalabbak – már nem tinédzserek, akiknek minden ellen lázadni kell. De ez az én véleményem. Mindenesetre örültem az ismerős dallamoknak, és annak, hogy ennyi év után még mindig tudom a számok szövegét szóról szóra. Jó érzés. Lehet, hogy az ‘élet a legjobb méreg’ beleég az ember agyába, és nem felejti el, amíg él?
Következő utunk az IWIW Világzenei Nagyszínpadhoz vezetett, ahol Mari Boine játszott éppen. Ide csak “kötelességből” jöttünk, mert ugye dolgozni is illik, ha már azért van kint az ember. A hölgy és zenekara “a lapp zenekultúra legizgalmasabb hírnöke” – ahogy a programfüzet írja. Hát nekem nem tetszett, így amint elvégeztem munkámat tovább is álltunk. Sétálgattunk egy kicsit, keresgéltünk ismerősöket, akik nagyon nem akartak velünk szembejönni – nem is értem, ilyen még nem volt a szigeten – leültünk az Afro faluban, ahol hallgattunk egy kis raggae-t, ami igazán jól esett az imént említett norvég hölgyemény előadásmódja után, majd némi császkálás után visszatértünk a világzenei színpadra, ahol Sergent Garcia volt a soron következő fellépő.  Kíváncsi voltam. Még sosem hallottam őket. Mikor felcsendültek a kicsit raggae-s, kicsit latinos dallamok, úgy éreztem, most jó helyen vagyok. Igen, ez bejön. Nagyon bejön. A Bruno Garcia vezette sokfős zenekar, akik még latin-Amerikából is elhozták barátaikat, hogy zenéljenek nekünk fergeteges bulit csaptak. Jelen voltak franciák, nagy számban, hiszen Bruno francia, és még ki tudja milyen nemzetiségű emberek. Hirtelen mindenkiből előbújt a mélyen benne lakozó latin szertő, és salsát járt a közönség. Na jó talán egy kicsit túlzok, de valóban nagyon jó hangulatot varázsoltak a mi imádott Szigetünk legészakibb csücskébe.
Ezután egy kis pihi következett, amit császkálással, majd kissé megfáradtan leüléssel és lightos italozgatással töltöttünk a fél egyes Roy&Ádám koncertkezdésig. Tulajdonképpen ez volt az, amire a legkíváncsibb voltam ezen a napon, és ez okozta a legkellemetlenebb meglepetést. Egy óra elteltével, egy pár slágergyanús sláger után Roy közölte a kb. 50 fős közönséggel, hogy köszöni a részvételt. Én, mint rutinos Roy&Ádám koncertre járó kicsit meglepődtem, hiszen nem volt semmi Police-feldolgozás, semmi igazi zúzós rock and roll,  mint pl. a Killing In The Name, a Rage Against The Machine-tól (amit a fiúk általában nem hagynak ki),  semmi izgi, de még csak megszokott se. Nagyjából eljátszottak egy lemeznyit, és kész. Meglepő volt. Azért rendesek voltak, mert visszajöttek, miután visszatapsoltuk őket, de hát akkor is. Azért ennél sokkal jobb szokott lenni! Nem tudom, hogy a kevés ember miatt, vagy, mert át kellett adniuk a helyet a Supernemnek, de eléggé rövidre sikeredett a buli.
Hát nagyjából ennyit láttam idén a szigetből egy nap alatt. Igazából úgy terveztem, hogy ellátogatok még a Színház Sátorhoz is, de arra már nem jutott idő, és energia. Úgy érzem, így is túlteljesítettem, és talán többet láttam most, egy nap alatt, mint amennyit hajdanán egy egész hét alatt sikerült. Az utolsó napra még kimentem volna, ha nem reggel 6kor érek haza, és mondjuk, kipihenem az éjszaka fáradalmait, de mivel ezt nem sikerült, így nem volt energiám már Juliette And The Licks – hez, és egyik nagy kedvencemhez az orosz ska legjobbjához a Leningradhoz. Picit sajnálom, de ennyit bírtam.