Az 1960-as évektől az ezredfordulóig Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is értékes művészi anyag született neoavantgárd néven, melynek a fotó volt az egyik legfontosabb kifejező formája. Sokan szerették ezt a műfajt, mivel nem igényelt túl komoly előképzettséget, tehát demokratikus, mindenki számára könnyen hozzáférhető.

Hajas Tibor: Felületkínzás III., 1978

Alföldi Róbert ezeket a képeket nem feltétlenül aukciókon vásárolta meg, hanem kutatott, ment utánuk, felkereste a művészeket, poros padlásokon turkált. Sok esetbe a pusztulástól mentette meg őket.
Egy még romlatlan és főleg eredeti kor szülte ezeket a gyakran romlott, bűzös képeket, melyek mellett nem lehet elmenni egyszerűen, vagy azért mert annyira szépek, vagy azért mert egyszerűen sokkolnak. Nem titkolt céljuk szembehelyezkedni a hivatalos fotográfiai irányzatokkal, de hát pont ettől ennyire izgalmasak!

Nehéz anyag, még nehezebb befogadni, kiköveteli magának az időt és a figyelmet, olykor a fegyelmet is. 179 súlyos kép egy romlatlan korszakból, amikor még nem a másolás, a reprodukció és a machináció mozgatta a művészetet, hanem az új utak keresése. A művészi eredetiség korából.
A gyűjtemény középpontban a test áll, érts ezalatt minden, amit a testtel művelni lehet: legyen szó húsfestésről vagy akár a kínzásáról.

Szilágyi Lenke: Nincs hova menni a piros szőnyegen, 1981

Viszonyítási pontokként találhatunk a falakon néhány külföldi neoavantgárd művész alkotásait is, Arnulf Rainer, Thomas Ruff, Rudolf Schwarzkogler, habár a magyar fotósok pont nem igazodtak semmilyen külhoni trendhez, pont innen ered a címben is megidézett szabadságuk.

A kiállítással egy időben megjelent a gyűjteményt bemutató reprezentatív katalógus, „ A múlt szabadsága – Neoavantgárd fotóművészet Magyarországon az 1960-as évektől napjainkig” című katalógus, mely Alföldi Róbert mind a 300 képe mellett öt rendkívül érdekes tanulmány is tartalmaz.

Attalai Gábor: Discipline Art Action (For Liberty of Art), 1971