Nem tévedés, ez egy szormorú Szentivánéji álom. Ahogy a rendező nyilatkozott: „szomorúbb, fénytelenebb, profánabb”. Hogy mihez képest – kérdezhetik most. A Csányi János-féle egykori Bárka beli előadáshoz mérten mindenképp. De még az általa Szegeden rendezett változathoz képest is. Természetes is, hogy működik az emberben ilyenkor egy nagyravágyás, az átrendezés igénye, persze hozva az akkori közönségsikert, de elmondása szerint az elmúlt évek és a korábbi változat tapasztalata nélkül nem lett volna ilyen – nyers, komor.
Ez egy mese arról, milyen is a szerelem, illetve milyen nem. A szerelem vak, önző, könyörtelen, a birtoklással válik egyenértékűvé és legritkább esetben társul szeretettel. A lakodalomra készülődő Theseus (Egyed Attila) és Hyppolita (Varga Anikó) a darab nyitó jelenetében mint két megvadult héja kapnak egymásba, marakodnak, gyűlölködnek, erőszakosan csókót rabolnak. Heléna (itt Tompos Kátya) gátlástalanul üldözi érzelmeivel Demetriust (Dévai Balázs), aki ízléstelen szavakkal küldi el melegebb égtájakra, majd később varázsütésre belészeret. Hermia (Szorcsik Kriszta) és Lysander (Nagypál Gábor) kapcsolata sem olyan tökéletes, mint ahogy tűnik, hiszen az első – erdőben – együtt töltött éjszakán a fiú csaknem megerőszakolja kedvesét, majd pedig brutálisan taszítja el magától, mivel már Helénát szereti – ő is. Mintha a varászlat a darabban csupán eszköz volna, hogy az ember könnyebben megbarátkozzon ezekkel a hirtelen váltásokkal. Pedig mi sem valósághűbb. Elmosódik a határ tündéri és emberi világ között, hiszen Titánia (Spolarics Andrea) és Oberon (Kálid Artúr) ugyanúgy marják egymást és féltékenykednek, mint bárki, csupán más dimenzióban teszik ezt. Így tűnik el álom és ébrenlét különbsége, mintha csak alvajárók kergetnék egymást a rengetegben. És megjelenik ez a koreográfiában (Gergye Krisztián) is, ahogy a hullámzó testek néha egymásba olvadnak egy csók, vagy egy verekedés közben.
Puck sem az a rosszcsont manó, akit már megszoktunk. Lázár Kati előadásában egy mindenki felett álló, minden mozzanatban jelenlévő őserő jelenik meg, akinek tetteiben szó sincs csínyekről. Ócska bundájában és lenge kombinéjában úgy fest, mint egy vajákos asszony vagy vudu sámán, ám ez csak körítés. Habár Oberon utasít, tudjuk, ő irányít. Sztoikus nyugalommal szemléli az acsarkodást, hiszen ő tudja, amit a többiek nem – hogy mindez hiábavaló. Értelmetlen a féltékenység, hiszen holnap talán már nem is fogom szeretni a vágy tárgyát, hiábavaló a mindenre elszánt fiatalok makacskodása is. Hiábavaló minden igyekezet, mert sosem érjük el azt, amiért annyira teperünk. Útközeben valahol elveszítjük. Talán ennek a felismerése jelenik meg a záró jelenetben, mikor a társulat minden tagja a medencében egymás köré gyűlve finom mozdulatokkal simítja végig a másik arcát, mint egy karatikus összeolvadás.
Ebben a kontextusban a mesteremberek rögtönzött társulatának esetlen próbálkozása is átértelmeződik. A Zuboly (Kardos Róbert) által alakított Pryamus és a Dudás (Ollé Erik) által megformált Thisbe története válik a darab drámai csúcspontjává, ahol az első tiszta érzelem jelenik meg. Dudás minden színpadisságtól mentesen őszinte szerelmet vall színésztársának. Történik ez oly hatással, hogy a korábban csak jelzett kellékek közt épp itt, az előadásban játszott játékban kerül elő egy igaz kés, mellyel Dudás-Thisbe csaknem leszúrja magát. Tragius haláluk Rómeó és Júlia szerelmével mutat erőteljes párhuzamot, keletkezési idejük is közel van egymáshoz.
A darab legmehökkentőbb része azonban Zuboly átváltoz(tat)ása. A szamárság a kultúrtörténetben ugyanis maga a férfiasság, ezt a képet követve pedig óriási hímtaggal jelenik meg, mikor Titánia magához tér álmából. Az egyik legszebb jelenet, mikor a ruháitól megszabadult tündérkirálynő letérdel Zuboly elé, és már azt hinnénk, mingyárt rábukik a hatalmas falloszra, mikor gyönyörű mozdulattal megfogja és elkezd rajta furujázni…
Alföldi színészei gyakran játszanak lenge öltözékben, míg itt szó szerint lemeztelenedik a társulat nagy része. Ez a meztelenkedés azonban mondanivalóval telített. Identitásunkat gyakran szerepeink határozzá meg, melyet az előadók így egyszerre vetkőznek le, s magukra maradnak csupaszon, esendőn, kiszolgáltatottan. Ugyancsak nagy szerepe van a jelmezeknek is. Oberon és Titánia törzsi öltözéket idéző kiegészítőket (ékszerek, nyakhosszabbító gyűrűk) és hegtetoválás nyomait viselik, ami a Szent Iván éjjeléhez kapcsolódó pogány szokásokra (napforduló) emlékeztet, de a mitikus – mondhatni varázsos – ősi szellemeket is megidézi. Manók helyett rituális festést viselő bennszülöttek randalíroznak időnként az erdőben. Mintha az athéni lombost egy civilizációtól távol eső afrikai őserdőre cserélték volna, ahol erőteljesebben él a ránk még oly jellemző állati ösztön. Ezzel szemben szinte minden szereplő fekete ruhát visel, melyet néhányan ledobnak vagy erőszakosan letépnak magukról – egymásról.
A díszlet kontrasztjai is ezt támasztják alá. A gyulai Román Gimnázium tornatermébe belépve zsámolyok, bordásfal és kosárpalánk között óriási, egy méter mélységű medenceszerű építmény terpeszkedik, melyet két lépcsős dobogó vesz körül. Hermia konzervatív szülei és meghatározott szereplők csak ezen az emelvényen, illetve a nézőtér egyéb részén mozognak, míg a medence közepén álló óriási kürtőből aláhulló polifoam darabkákban fetrengnek a „szerelmesek”. A monokróm feket-ezüst építménynek látványos ellenpontja a színes műanyag áradat, mely mégis kísérlei laboratóriumhoz hasonlít a felette himbálódzó, le- és felfele mozgó két hatalmas lámpával. Nagyszerűen kiegészítik egymást, és még azt a problémát is sikerült többé-kevésbé megoldani, hogy a minden oldalról körbeülhető díszletben ne legyenek sokáig háttal egy nézőnek se. Az előadásban azonban okozott némi nehézséget, hogy a kimunkált Arany János-féle szöveg nehezen érthető a lihegő és az izgalomtól ingerülten hadaró színészek szájából. Összességében azonban lebilincselő és megrázkódtató. Amint tudom, újra megnézem, mert nem mindennapi élmény.