A távolban egy madár rikoltott:váratlan halálát kiáltotta világgá. A világ azonban részvétlenül közönyös maradt a halála iránt. Sőt, a csönd egyszeriben fenyegetővé vált, hogy egy ilyen semmi kis lélek megmerte zavarni a nyugalmát.

A sűrűsödő sötétségben egy lányt rejtett az éjszaka. Lélekben messze járt, álmai kiemelték ennek a földi létnek a mocskából. Borzongva riadt fel, ahogy a hideg a bőrébe csípett. Több, mint egy órája ülhetett már az ablakban, most érezte csak, hogy teljesen átfagyott. És hogy fáradt. Reszketve mászott be a szobába, és becsukta az ablakot. Ahogy felkapcsolta a villanyt, egy különös szoba tárult elé. A halványkék falakon rengeteg, bekeretezett, fekete-fehér fénykép, a legkülönbözőbb dolgokat ábrázolva. Az egyiken egy hajléktalan, a másikon egy elütött macska teteme. Egy fej nélküli, utcán heverő Barbie baba, és egy lecsonkolódott gyertya. Mind-mind olyan dolgok, amiket ö fontosnak tartott. A fehér polcokon könyvek sokasága, olvasta már az összeset. Volt egy pár baba is a szobában:egy letűnt korból maradtak itt. Az arcuk szép, a hajuk igazi, a ruhájuk csipkés és a lelkük üres. És rengeteg gyertya-mindenféle színben, méretben és formában. Egy fehér íróasztal, fiókjai sötét titkokat rejtenek. Az asztalon egy váza szárított rózsa, egy balerínát ábrázoló porcelánfigura, és egy kés. Ott volt még egy füzet, tele rajzokkal. Szemben, a falon egy mozaik tükör, borzalmas dolgokat látott már. A lámpáról négy felakasztott bábu lógott le. A régimódi ágy az ablak mellett állt, és most édes álmokat ígért. A lány bemászott a sötétkék selyem ágyneműbe és mély álomba zuhant.

Álmában egy gyönyörű erdőben járt. A napfény áttört a lombok között. A madarak csicseregtek, a fák titkokat suttogtak. Ö boldog volt, úgy érezte. Egy kicsi tisztásra bukkant, és ő lefeküdt a fűbe, a virágok közé. Felnézett az égre, az végtelen kék volt. Nézte a felhőket, amik hirtelen képpé formálódtak:egy arc körvonalai bontakoztak ki. A lány tudta, hogy látta már valahol-egy arc, amit valaha nagyon szeretett. Azonban hiába próbálta, képtelen volt bármit is felidézni, aminek köze lehetett az archoz. Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érínteni. Az arc azonban lassan szertefoszlott.

-Ne menj el. ne hagyj itt. -suttogta a lány. Keze visszahanyatlott a földre. Szívét megmagyarázhatatlan bánat öntötte el. Szemébe könnyek gyűltek. Eltépett egy karcsú virágot, de amint az arcához emelte, borzadva vette észre, hogy a szárából vér csöpög. A virág kihullott a kezei közül, majd gyorsan felállt. Az erdő eltűnt, egyetlen fa meredezett előtte. Kiszáradt ágain egy felakasztott hulla himbálózott. Az ég elsötétült. A lány az iszonyattól képtelen volt megmozdulni, csak nézett rá. Aztán hirtelen a hulla kinyitotta a szemét:és a lány belebámult a halál csontfehér szemgolyóiba. Akkor felsikoltott és rohanni kezdett. Ekkor hirtelen eltűnt a föld a lába alól, ő pedig zuhanni kezdett a végtelen mélység felé.

Csörgött a vekker, a lány felriadt álmából. Álmosan lenyomta a régi típusú, kerek, fehér órát. Kinézett az ablakon:az ég nyomorúságosan szürke volt. Egy újabb nap, amin semmi értelme felkelni. Ennek ellenére kikászálódott az ágyból, és a fürdőszobába ment. Hideg vízzel megmosta az arcát, ettől valamennyire magához tért. Belebámult a tükörbe:egy sápadt, fekete hajú, zöld szemű lány nézett vissza rá. Nem az a fajta, akit az emberek igazán szépnek mondanak, de a vonásaiban volt valami, ami egy nem evilági lényre emlékeztette az embert. A legfeltűnőbb kétségkívül a szeme volt, egy hatalmas, smaragdzöld szempár, melyből egy zárkózott lélek magánya sugárzott. Egy fintorral elfordította a tekintetét a tükörképéről és visszament a szobájába felöltözni. A szekrénye sötét ruhákkal volt tele, világosban sose járt. Megfésülte vállig érő haját és bevetette az ágyat. Aztán leszaladt a lépcsőn a konyhába. Mint mindig, most is úgy érezte, a szobáján kívűl minden olyan idegen számára a lakásban, jóllehet már 17 éve itt élt. Minden korszerű volt, divatos és modern. Éles formák, bántó szinek, és minden ellenszenvet és gőgöt ontott magából.

A konyhában már ott volt a család többi tagja. A nevelőanyja tojást sütött, miközben a férjének a napi dolgairól magyarázott. Magas, szőke hajú nő volt, 35 éves kora ellenére is kifejezetten csinos. Ruhája márkás, méregdrága és hivalkodó. Mégis, volt benn valami durvaság és gátlástalanság. Egyhangú monológjára a férfi csak néha egy "értem"-et dünnyögött. Az újságjába temetkezett, minden figyelmét lekötötték a gazdasági hírek. A reggelije már rég kihűlt, csak a kávéját kortyolgatta lassan. 45 év körüli, markáns arcú férfi volt, fényes barna hajába már ősz szálak vegyültek. Életének minden részlete gondosan meg volt tervezve, és semmit nem gyűlölt jobban, mintha felborították kiszámított életét. Mellette egy 10 éves, szőke kislány ült kihúzott derékkal, és finomkodó mozdulatokkal fogyasztotta a reggelijét. Csinos kis arcát már most eltorzították a megjátszás fintorai.

Egyikük se tanúsított bármi féle érdeklődést a lány iránt, mikor az belépett a konyhába, és leült a féltestvére mellé. A kislány tüntetőleg felállt.

-Befejeztem. -közölte nyafka hangon és kivonult.

-Jól van drágám! -fuvolázta az anyja. -Pakold be a táskádat, ma én viszlek a suliba!

A lány töltött magának egy pohár tejet és vett egy crossaintot. Megérkezése óta nem hangzott el egyetlen szó sem. Hamarosan az apja összehajtotta az újságot, felhörpintette az utolsó korty kávéját, majd felállt az asztaltól.

-Akkor én elmentem. -mondta a feleségének és megcsókolta. -Legyen szép napod.

-Neked is szivem-válaszolta a nő, majd elkezdett lepakolni az asztalról. A lány lehajtott fejjel majszolgatta a crossaintot. Egyikük se nézett a másikra. Mikor a nő befejezte a dolgát, kivonult a konyhából. Pár perc múlva az egész ház elcsendesült, ki-ki ment a maga dolgára. A lány előtt ott hevert a félig megevett sütemény:az étvágya már rég elment. Szeme csukva, de az agyában lévő képet tisztán látta:körülötte, a konyhában minden tiszta vér. A lába előtt három felismerhetetlenné roncsolódott holttest. És ő a kezében egy baltát szorongat.

Ahogy kinyitotta szemét, tekintetében vad gyűlölet lobogott. Aztán fogta a reggeli maradékát és kivágta a szemétbe. Felrohant a táskájáért, majd elindult az iskolába. Az nem volt messze, negyed óra alatt oda lehetett érni gyalog. Ő ráérősre fogta lépteit, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy csengetés előtt beérjen. Minél kevesebb időt szeretett volna az osztályában tölteni. Úgyse tudott volna kihez szólni, sose voltak barátai. Nem mintha nem akart volna, egyszerűen a többiek számára bántó volt, hogy annyira különbözik tőlük. És amit az emberek nem értenek, azt kigúnyolják. Felrémlett benne egy régi emlék:az általános iskolában a gyerekek körül állják és ujjal mutogatnak rá. Hallotta a gúnyos hangjukat. "Nézzétek a rózsaszín ruháját! "Pedig ő szépnek látta azt a ruhát, és szépnek érezte magát benne. Fájó mondatok. sértő nevetés. zsong a kép. Az arcok eltorzultak. Mostmár egy csapat szörnyszülött vette körül. Akik egyre közelebb jönnek. és ő nem tud elbújni előlük. Onnantól kezdve sohatöbbé nem járt színes ruhában.

Elhessegette magától a szörnyű képet és tovább ment a szürkeségben. Lassan szemerkélni kezdett az eső. Az emberek szinte pánikszerűen szaporázták meg lépteiket, hogy mihamarabb védett helyre jussanak, mintha egy kis eső annyit ártana nekik. Egyre kevesebben maradtak az utcán. A lány örült neki, mert fájt látnia a többi ember szemében a megvetést. Így viszont senkise törődött vele. Különben is szerette az esőt. Szerette, ahogy a vízcseppek lágyan simogatják az arcát:egészen olyan volt néha, mint egy édesanya érintése. Szerette az eső halk dalát, ezerszer próbálta már kitalálni, miről is szólhat. Néha tudta, hogy rég elvesztett kedvesét siratja. Ilyenkor ő is úgy érezte, majd megszakad a szíve bánatában. Máskor szomorú titkokat suttogott, és ő átérezte a fájdalmát. Szeretett volna eggyé válni vele:millió részre szétesni és zuhanni és semmivé lenni.

Lassan odaért az iskola elé:hatalmas, régi, komor épület volt, falain csak a fiatalság öntudatlan boldogsága világított át. Ő szívből gyűlölte. Úgy érezte, mintha egy névtelen gonoszságot rejtene magában. Minden egyes reggel az összes akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy át tudja lépni ódon kapuját. A folyósok még tele voltak diákokkal:beszélgettek, viccelődtek és nevetgéltek;egyikük se vette észre a lányt. Ő lehajtott fejjel ment, nem akarta látni, hogy többen elfordítják a fejüket, mikor meglátják. Nem akart tudomást venni róluk. Becsöngettek. Az egymásba feledkezett fiatalok szétrebbentek és az osztályaikba siettek. A nagy kapkodásban egy srác feldöntötte a lányt, majd továbbrohant. Többen gúnyosan összevigyorogtak, de senki nem segített neki felállni vagy összeszedni a könyveit. A megaláztatástól sápadt arca kipirult, ajka megremegett.

Egy villanás:az épületben vérfagyasztó csönd, csak a láncfűrész duruzsolt a kezében. Előtte csonka testrészek összevisszasága. És mindenhonnan a még friss vér csöpög.

Elmosolyodott és felállt. A tanár előtt ért be az osztályba és leült a helyére, a második padsor szélére. Padtársa egy szőke, közönséges lány volt, az egyik osztályelső. Okosnak hitte magát, pedig tudása pusztán magolásból állt. Megvető ajakbigyesztéssel nyugtázta a lány megérkezését, majd igyekezett a lehető legtávolabb húzódni tőle, mikor leült mellé. Bejött a tanárnő, elkezdődött az óra. Matematikát tanított, bár néha mintha neki se lett volna fogalma róla, miről magyaráz. Alacsony, kövér, agresszív arcú nő volt, ápolatlan és igénytelen. Óráin általában elviselte, hogy senki nem figyel, de ha rossz napja volt, azt mindig a diákokon töltötte ki. Feladott egy példát, az osztály pedig elmerült szokásos óra alatti tevékenységében, mint a levelezés, evés vagy alvás. A lány elővette rajzokkal teli mappáját és rajzolni kezdett. Imádott rajzolni, ezáltal a saját képére formálta át a valóságot, vagy a képzeletét tette valósággá. Csakhamar egy ló alakja bontakozott ki a papíron:gyönyörű csődör, de lábai az égnek meredve, természetellenes pózban, a szemei kifordulva. Meglepően élethűre sikeredett. A lányt szinte valami alkotói láz kapta el, nemcsak megalkotta a rajzot, hanem eggyé is vált vele. Látta, érezte, átélte a büszke, életerős állat tragédiáját. Néhány perce még vad volt és szabad. Most itt fekszik tehetetlenül. Megölték. Csak úgy. Indoknak épp elég annyi, hogy ott volt, ahol nem kellett volna. A szeme értetlen. A testében még meleg a vér.

A lány csak egy hangos csattanást hallott. Ijedtében rezzent egyet, és kiesett a kezéből a ceruza. Újra ott ült az osztályban, előtte a tanárnő, aki felfuvalkodott pulykaként nézett rá, pálcával a kezében.

-Neked bizonyára fontosabb dolgod van, minthogy figyelj rám, ha hozzád beszélek! -rikácsolta. -Itt firkálgatsz, mégcsak meg se próbálod, hogy némi értelmet szerezz! Órai munkára pedig kapsz egy elégtelent! Ez pedig-és elvette a rajzot. -a szemetesbe való!

A lány úgy érezte, mintha lassított felvételen látná a mozdulatokat. Csend volt. Tudta, hogy mindenki őt nézi, gúnyos kárörömmel az arcukon. A papír szakadása élesen és fájón hasított a csendbe. Minden egyes tépés egy arculütés volt. Mikor a mű a szemetesben landolt, a lány egy álommal lett kevesebb.

-Legközelebb majd igyekezz a tanulásban kamatoztatni azt a nagymértékű tudásod! -vetette még oda önelégülten a tanárnő. Látszott, hogy nagyon meg van elégedve magával, sikerült érvényesítenie feljebbvalói jogait. Az osztályon gonoszkodó kacaj futott végig. A lány ott ült a tömeg közepén, és halkan reszketett. Még mindig érezte magán a tekintetek ostorcsapásait. De ó jaj, az arcok. már nem emberiek. Mindenhonnan sötét és torz arcú démonok veszik körbe, csak a szemük fehér. amiket soha nem hunynak le. Amik sose pihennek. Sose fordulnak el róla.

A délelőtt további részét egy lázálomként élte meg. Nem tudott se magáról, se másokról. Néha egy-egy kép eljutott a tudatáig. Hideg tekintetek. kegyetlen arcok. vérfagyasztó suttogás. Menekülni szeretett volna, elbújni a szemek elől, de nem volt hova. Úgy érezte, lépteit követi valami, önkéntelenül is hátra-hátra kapta a fejét. Az egész olyan soha véget nem érőnek tetszett. A rettegés a szívéig hatolt. ő se értette, hogy élte túl. Egyszer csak azon kapta magát, hogy kifelé megy az iskolából. Ahogy átlépett a kapun és kiszabadult a láthatatlan gonosz karmai közül, a tudata is visszatért. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd sietve elindult, hogy minél távolabb kerüljön ettől a borzalomtól.

Iskola után sosem ment haza, tudta, hogy ott csak akkor örülnek, ha nem látják. Sose volt kitűzött célpontja, ment, amerre vitte a lába. Nemsokára egy hídon találta magát. Megállt a közepén, és elnézte a nyüzsgő várost. Az emberek hangyák módjára, de ugyanakkor óriásivá nőtt öntudattal mind igyekeztek valahova, ami nyilvánvalóan nem tűrt halasztást. Tökéletes emberek a tökéletes világukban. Mindegyikük boldognak hitte magát, mert boldogságukat kielégítette tulajdonaik birtoklása. És minél több mindenük volt, ők annál boldogabbak voltak, és egyre többre vágytak. A rendszer rabszolgái. Kapzsiságukban észre sem veszik, hogy valójában a tulajdonaik uralkodnak fölöttük. Nem tudják, hogy ezek a dolgok sosem fogják betölteni az ürességet.

Az ég még mindig végtelen szürke volt. A fagyos szél vadul cibálta a lány haját és piros foltokat csípett mindig fehér arcára. A folyó fáradtan hömpölygött, mint aki maga is megcsömörlött at élettől. Nemcsoda:ebben a városban mindent megfertőz az érzéketlenség. Bárcsak vad lenne és szilaj, kívánta a lány. Hullámaival átcsapna a közöny feje fölött, és elmosná ezt az értelmetlen világot. Szinte érezte a jámbor tűrésből felébredő hatalom erejét, ahogy szétrombolja a korlátoltságot. Ott állt a hídon, figyelte a hatalmasra duzzadt vizet, mely másodpercek alatt zúzta szét az ő korlátait is. Aztán az egyik hullám elborította a hidat, ő pedig eggyé vált a vízzel. Mostmár ő volt a hullám, vad és szabad, és ettől a szabadságtól megrészegülve vágtatni kezdett, el, messze, a tenger felé.

Ó, a szabadság! Mit meg nem tett volna érte, de képtelen volt rá:a saját testének foglya volt, melynek rabságából nincsen mód kitörni. Így csak a képzelet szárnyán juthatott el oda, amiről pontosan tudta, hogy ebben a világban soha meg nem találhatja. A szabadságnak élt, noha tudta:a szabadság csupán egy egy hazugság.

Lenézett a folyóra, mely ugyanúgy egykedvűen csobogott tovább. Aztán egy pillanatra mintha áthatolhatatlan csönd borult volna a világra. Ő egy kicsit megszédült, ahogy a gondolat átfutott az agyán. Kezei görcsösen kapták el a híd korlátját. Tudta, hogy fél, de nem értette, miért. Ahogy ott kapaszkodott, lassan visszatért a külvilág és a feje is kitisztult. Kezdett sötétedni.

Néhány perc múlva felvette a táskáját és elindult hazafelé.

A család többi tagja már otthon volt. Mindhárman a nappaliban tévéztek, tökéletes harmóniában. A lány megállt a háttérben és elnézte őket egy darabig. A férfi és a nő közrefogta a kislányt. Valami vetélkedő műsort néztek, ami szemmel láthatólag teljesen lekötötte a figyelmüket, csak néha fűztek hozzá valami rosszindulatú megjegyzést. Így, távolról, mégis olyan boldognak tűntek. mert megelégedtek azzal, amit ez a világ nyújtani tudott számukra és nem is vágytak másra. Ő pedig szomorú volt. Fájt, hogy ő nem tartozik közéjük. Vagy inkább fájt, hogy ő nem tartozik sehova. Didergett a lelke a magánytól. Aztán lehajtotta a fejét és csendesen felment a szobájába.

Kinyitotta az ablakot, a fagyos levegő végigsüvöltött a szobán. Ő ott állt, és behunyt szemmel hagyta, hogy a hideg átjárja testének minden porcikáját. Szinte kívánta, hátha a testével együtt megfagy a lelke is. Minél jobban a bőrébe hatolt a hideg, annál jobban élvezte a fájdalmat. Nem számít, hiszen ez úgyis csak egy test. egy meggyalázott test. az ő meggyalázott teste! tisztán látta maga előtt a pillanatot, pedig már két éve történt, azon a bizonyos osztálykiránduláson. Szinte érezte a két fiú alkoholtól bűzlő lehelletét. És újra érezte azt a kétségbeesett tehetetlenséget és azt a mérhetetlen, egész testét bejáró fájdalmat. Olyannyira átélte újra, hogy a sokktól leborult a földre, kezével görcsösen a hajába markolt és remegett. Fogalma se volt róla, meddig maradt így. Aztán a remegés elhagyta a testét, de végtelen gyűlölet áramlott rajta végig. Pusztítani akart. Ölni. Érezte, hogy figyelik. Felnézett, és pillantása találkozott a polcon ülő egyik babáéval. A baba rezzenéstelen arccal nézett rá, és gunyorosan mosolygott. Ezt már nem bírta elviselni a lány. Tekintete elborult. Felkapta a kést az asztalról és teljes erejéből a babába döfte. Egyszer, kétszer, háromszor. Néhány perc múlva már csakegy csipkéből és műanyagdarabkákból álló halom hevert a lába előtt. Ő zihálva, az őrülettől mereven bámult rá. Lassan leengedte döfésre emelt kezét. A légzése enyhült. A feje kitisztult. Megfordult, odasétált az asztalhoz és visszatette a kést. A baba maradványai a szemetesben landoltak. Hamarosan fázni kezdett, úgyhogy becsukta az ablakot. A szobára ismét nyugalom borult. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Odavánszorgott az ágyához és belezuhant. Az álmok világába menekült ez elől az élet elől.

A tengerről álmodott. Az olyan végtelenül kék volt, hogy szinte egybeolvadt az ég kékjével. A víz és az ég határát csak a felkelő nap ragyogása törte meg, sugarai gyémántként folytak szét a hullámokon. Ő a vizen járt, talpát lágyan bizsergették a tenger fodrai. A reggeli szellő finoman játszadozott a hajával. Tekintetében harmónia tükröződött. A messzeségben megpillantott egy alakot, de mivel a Nap fényében állt, csak a körvonalait látta. És mégis. Olyan nagyon ismerős volt. Vad remegés futott át rajta, a szive kalapált. Megszaporázta lépteit, majd futni kezdett az alak felé. Tudta, ha eléri, akkor rátalál arra a világra is, ahová ő tartozik. Egyre csökkent köztük a távolság. Az arcát még mindig nem látta. Mindjárt eléri! Még pár lépés. ahogy át akarta ölelni az alakot, kezei csak a semmit érintették. Az alak tovatűnt. A Nap fénye kihunyt. Egy torz gömb lett belőle, amely vért okádott magából. Az ég elsötétült. A tenger viharossá vált. Csakhamar hatalmas hullámok tornyosultak a lány feje fölé. Nem volt menekvés. Az óriási víztömeg rázúdult , és őt elnyelték a habok. Minden erejével a felszínre próbált törni, de valami a mélybe akarta rángatni. Minden egyes méterért meg kellett küzdenie, de sikerült a felszínre jutnia. Vadul kapkodptt levegőért, de a víz minduttalan az arcába csapott. Hirtelen elkapta egy erős áramlás:egy óriási örvény gyűrűjébe került. Ez ellen már hiába tiltakozott. A sebesség elszédítette, a nyomástól tehetetlenné vált. Ahogy egyre mélyebbre került, úgy fogyott a levegője. Ez a vég. innen nincs visszaút.

Felriadt álmából. Kezét szívére szorította és zihált. Úgy érezte, mintha most lélegezne először, és a mellkasában egy szorító fájdalom követelte az oxigént. Kellett pár perc, míg teljesen magához tért és megnyugodott. A fájdalom lassan megszűnt. Odakint még koromsötét éjszaka volt, csillagtalan éggel. Sóhajtott egyet, majd visszahanyatlott az ágyra. Szinte rögtön elaludt, és az álmok ezúttal elkerülték.

Reggel az óra csörgésére ébredt. Nehezen tért vissza a valóságba. Kialvatlannak érezte magát. Beletelt jó tíz percbe, míg leküzdötte a fáradságát és felállt. A külvilág képe még nem volt teljesen tiszta számára. Kibotladozott a fürdőszobába és megnyitotta csapot. A hideg vízbe temette a kezét és az arcát. A várt felfrissülés azonban elmaradt. A gondolatok őrjítően kavarogtak a fejében. Kinyitotta a szemét és a kezére meredt. Mindkettő véres volt. A csapból vér folyt. Felemelte a fejét, és tekintete találkozott a tükörbeli énjével. De mintha nem ő lett volna. Az arca fehérebb volt. Vonásai erőteljesebbek. Szeme természetellenesen nagy. És vér csordul ki belőle. A lány a tükörben vért könnyezett. Tekintete őrült és kihívó. Gonosz vigyorra húzta a száját. A lányban felébredt a rettegés és a lázadás. Meg akart szabadulni ettől a démontól, mely a hatalmába akarta keríteni. Vad dühvel csapott a tükörképe felé. A démon eltűnt. A tükör összetört. A lány hátratántorodott az indulattól és a földre zuhant. A keze most valóban vérzett, de fájdalmat nem érzett. Nem érzett már semmit. Elsötétült a világ.

Lassan tért magához. Olyan volt, mintha egy mély álomból ébredt volna. A kezén a vérzés már elállt. A fürdőszoba ugyanolyan volt, mint mindig, csak a tükör darabjai hevertek élettelenül a padlón. De a csend. olyan nehéz, olyan üres, olyan végtelen. Sehol az utcáról beszűrődő zaj, sehol egy csöpögő csap. Még a saját légzését sem hallotta. Meghalt volna? Az nem lehet. a halál nem lehet ilyen. De nem bírt megmozdulni. Újra lehunyta a szemét. A fejében a gondolatok is tompán visszhangoztak. És akkor érezte, hogy valami csendesen dörömböl benne. A szive még élt. Ez a gondolat erővel töltötte el, és nehézkesen felállt. A mozdulatok élesek voltak, a feje mintha ólomból lett volna. Bevonszolta magát a szobájába és kinyitotta az ablakot. A friss, hideg levegő beléharapott és magához térítette. Felöltözött, majd elindult a suliba. A család többi tagja már rég elment otthonról. Biztos volt benne, hogy el fog késni. Az pedig egyet jelent egy újabb megaláztatással. már látta maga előtt a tanárnő kárörvendő arcát, már hallotta a többiek gúnyos suttogását. vad remegés fogta el. Nem , erre ma képtelen. Nem tud szembenézni velük. Lelkének fázós meztelenségét nem tudja már eltakarni. A városban hatalmas köd volt. A feszültség egyszerre leomlott róla:védelmet talált ebben a tejfehér, megfoghatatlan takaróban. Ez beburkolja, elrejti őt a világ elől. Sebes léptekkel indult meg, maga se tudta, merre. Nemsokára a házak elmosódó körvonalai egyre ritkábbak lettek. Egy idő után már csak a fák között járt. Mint megannyi óriási, torzszülött csontváz, vették körbe őt fenyegetően. A lány már egyáltalán nem volt nyugodt. A szívébe rettegés kúszott. Már nem érezte barátjának a ködöt. A fehérségben elveszett parányi lénye a nővekvő fenyegetéssel szemben. Furcsa zajok. mintha nem élőtől származnának. és a szél távolról valami állandó, zagyva motyogást, mormogást hozott. Nem mert megállni. Egyszercsak egy fal és egy nagy kapu körvonalai bontakoztak ki előtte. Félt bemenni, érezte a közelben lapuló gonoszságot, a néma borzalmat. , de mégis. valami vonzotta. Átment a kapun. Egyszerre mintha ezer ellenséges szempár tapadt volna rá. A temetőben volt.

A sírok kegyetlen rémalakokként lestek rá az úszó homályból. A lány egyre jobban érezte a feléje áramló gyűlöletet. szinte reszketett a félelemtől. Néha árnyak mozgását látta a szeme sarkából, melyek rögtön tovatűntek, ha rájuk szegezte tekintetét. Néha úgy érezte, mintha valami a lába után kapna. Valami, ami még élni akar. A rettegéstől görcsben állt az összes idegszála. Miért is kellett idejönnie. Körbevették. Nem tud kitörni. Elveszett. ösztönösen futni kezdett. Szemét összeszorította, hogy ne kelljen látnia a körötte lévő névtelen borzalmat. Mikor már azt hitte, nem bírja tovább, itt a vég, leborult az egyik sír előtt és görcsösen magához szorította a keresztet. Reszketett, zihált, az arcán verítékcseppek csorogtak végig. Tudta, ha elengedi a keresztet vagy akár csak kinyitja a szemét, valami szörnyűség fog történni.

Ahogy ott térdepelt a sír előtt, úgy érezte, a hideg kő megmozdul és testet ölt. Mintha két gyengéd kar magához vonná és óvóan átölelné. A lány szép lassan megnyugodott. Tudta, hogy már biztonságban van. Itt, az édesanyja karjaiban. Talán nem is halt meg igazán, , talán csak álmodott. Ez most itt a valóság. Annak kell lennie! Hiszen szinte érzi az illatát. szinte hallja a szívverését. A tudata rohamos gyorsasággal kezdett kitisztulni, ő pedig kétségbeesetten próbált a kábulat gyönyörűségeibe kapaszkodni. Hiába, a látomás tovatűnt. Kezei csak a hideg márványt érintették. A szél halkan dúdolgatott a feje fölött. Kinyitotta a szemét:a reggeli köd már eloszlott. A kísérteties árnyak is visszavonultak. Tekintete végül az egyszerű kis síron pihent meg. Ez minden, ami megmaradt az édesanyjából. De miért is ment el. Mi késztette arra, hogy itt hagyja őt? Egyedül. Miatta még maradhatott volna. Szüksége lett volna rá. És mégis itt hagyta. mindenáron szabadulni akart erről a világról. A könnyebb utat választotta. De ez rajta nem segít. Dühösen harapdálta az ajkát és próbálta visszafojtani kitörni készülő könnyeit. Nem, ő nem fog sírni! Összeszorította a szemét és elnyomta magában a fellobbanó érzelmeket.

Végül sóhajtott egyet. Rég járt már itt . Félt újra szembenézni a múlttal. Még virágot se hozott. elővett a táskájából egy füzetet és kitépett egy lapot. Hajtogatni kezdte és ügyes kezei után hamarosan egy helyes kis virág lett a papírból. Egy darabig elgondolkodva forgatta a kezében, majd beleszúrta az egyik repedésbe. A sír mellett volt egy félig lecsonkolódott gyertya, azt meggyújtotta. Majd felállt, és magában elbúcsúzott az édesnyjától. Tudta, hogy élve már nem jön ide soha többé. Megfordult és kisétált a temetőből.

Dél fele járt;és ő igencsak megéhezett. Haza nem akart menni, úgy döntött, inkább beül valami kicsi étterembe. A város szívében volt egy hely, ahová ilyenkor eljárt. Arrafele indult, de egyáltalán nem sietett. Nemsokára körbevette őt az emberek sokasága. Rohanó életük természetesen most is megkövetelte tőlük, hogy hajszolják ostoba céljaikat. A lány olyan nagyon kicsinek érezte magát a tömegben. Körötte emberek végtelenje, akik dolguk fontosságának tudtában cikáztak el mellette, önmagukon kívül süketen és vakon bármire. Őt vagy észre se vették, vagy megvető, fölényes pillantással mustrálták végig. Végül a lány nem bírta tovább:lesütötte örökké menedéket kereső szemét és lehajtotta a fejét. Legalább ne kelljen látnia az elutasítást.

Hamarosan odaért az étteremhez. Az, mint általában, most sem volt tele, az emberek szerettek a felkapottabb helyekre járni. Rendelt magának egy kis pizzát üditővel, bár az volt az érzése, hogy a pultos keresztülnéz rajta. Leült az egyik üres boxba, melynek hatalmas ablaka az utcára nyílt. Nekidöntötte a fejét az üvegnek, és kibámult. Most az üveg elválasztotta az örökösen nyüzsgő tömegtől. Úgy érezte, jól van ez így. Nem kell megfulladnia a mindent eltaposó emberiség közepén. Annyira kívül állónak érezte magát, hogy szinte olyan volt, mintha nem is létezne és csupán kóbor szellemként figyelné a külvilágot. Ebből az érzéséből csak az zökkentette ki, mikor kihozták az ebédjét. Rettenetesen éhes volt, szinte rávetette magát a pizzára, de az egészet így se tudta megenni:majdnem a fele ott maradt. Éhsége csillapodtával ismét kibámult az ablakon, de már nem a végtelen, monoton embertömeget látta. A lelke már valahol egész máshol járt.

Olyan magasságokban, ahová az ember pusztító keze már nem érhetett el. Szemében különös fény gyúlt ki, arca átszellemült. Rég elfeledett és sohasem látott világokban járt. Szeme előtt ragyogó építmények magasodtak, és az ősi város lakóinak arcán harmónia és boldogság tükröződött. Nem emberek voltak, noha külsőleg hozzájuk hasonlítottak. De ők magasabb rendű teremtmények, jelenlevőek és mégis távoliak, lényükből béke és szeretet sugárzott. És ő közöttük sétált, és szívének balzsamként hatott a teremtmények feléje sugárzoó mosolya. Nem érezte magát se kicsinek, se kívülállónak, se selejtnek. A gyönyörű lények végtelen szeretete őt is magába fogadta. És akkor remény ébredt benne, hátha itt megtalálhatja azt az olyan nagyon szeretett valakit, aki álmaiban örökké kísértette. Minden feléje forduló kedves arcban az ő arcát kereste, ajtókat nyitott ki, őt remélve mögöttük. Hiába. Az ismerős idegent sehol nem találta. Belépett egy szépséges szentélybe és végigment a csarnokon. Egyedül volt. A különös teremnek a világmindenség volt a mennyezete, a falak a semmibe nyúltak. Körötte egy letűnt nép kultúrájának páratlan kincsei. Ámulva, áhitattal lépegetett. Egy kör alakú terembe jutott, amelyből nyolc ajtó nyílt. Az egyik felett egy csillag ragyogott. Abban a pillanatban tudta, hogy az ajtó mögött rátalál rég elveszett kedvesére. És mégse volt képes lenyomni a kilincset. a fantáziája csődött mondott. Vannak annyira mély szentélyek, melyekre idő előtt nem lehet rálátásunk, akármennyire is szeretnénk. De azt a mérhetetlen kétségbeesést, ami rászakadt, még az álmok világában se volt hajlandó elviselni. Kis borzongással tért magához, és csöppent vissza az élettelen valóságba. Az álmok ezúttal kiábrándították, így másban keresett menedéket. Elővette a rajzfüzetét és egy pillanatig elmerengett az üres papír előtt. Tisztán látta maga előtt a hatalmas, nem evilági szobrot. Rajzolni kezdett, noha nem a papír és a ceruza volt a szemei előtt, hanem az a gyönyörű kép. Milyen óriási, milyen ősi, milyen idegen, és mégis, oly ismerős! Soha nem látott formák egymásba játszódása. Minden része különálló történet, és mégis, csak együtt alkotnak egészet. Teljesen belemerült a rajzolásba, és a papíron gyors egymásutánban bontakoztak ki a kép hű másának a vonalai. Estére járt, mire elkészült vele, de megérte:a rajz visszaadta a szobor végtelenbe nyúló, fenséges, földöntúli pompáját.

Kritikus szemmel személgette egy darabig, majd sóhajtva eltette. Ideje elindulni "haza". Nagyon fáradtnak volt, épphogy csak vonszolta magát az utcán. Aludni szeretett volna, elveszni az álmokban, és nem ébredni fel többé.

Ahogy belépett az ajtón, a nevelőanyjával találta szembe magát. A nő szemében a düh és az utálat keveredett, szilikonozott ajkait most pengevékonyra szorította össze.

-Szeretném tudni, ma miért nem voltál iskolában. -mondta vészjóslóan nyugodt hangon. A lány lehajtotta a fejét, de nem felelt.

-Az osztályfőnököd telefonált. – folytatta a nő rikácsolva. -Azt se tudtam, mit mondjak neki! Miért hozol állandóan szégyent ránk? ! Ahelyett, hogy hálás lennél, hogy gondoskodunk rólad! Hogy lehetsz ilyen gonosz kis dög? ! Nézd meg magad, még barátaid sincsenek! Nem csoda, hogy mindenki elkerül, senkinek se kell egy ilyen kis rohadék! Miért nem tudsz normális lenni, mint a többiek? ! Kinek képzeled te magad? ! Ugyanolyan vagy, mint az anyád volt, mielőtt megölte magát! Ő is olyan szánalmas, gonosz kis lény volt, mint te.

-ELÉG LEGYEN! ! ! FOGD BE! ! ! ! ! ! – üvöltötte a lány magából kikelve. A nő monológja alatt felgyülemlett a feszültség most kirobbant belőle. -Semmi joga egy ilyen pénzéhes kurvának, hogy így beszéljen rólam és az anyámról!

-Mit mondtál? -sziszegte a nő.

-Nagyon jól hallottad! Nem vagy más, mint egy szakadt kurva, aki csak az apám pénzére hajt!

-Te kis szemét.

A nő keze előrelendült, és olyan erővel csapódott a lány arcának, hogy az kishíján a földreesett. Ösztönösen ugrott utána előre, és lökte nevelőanyját a falnak, miközben körmeit a karjába mélyesztette. Szemében állati vadság tükröződött. A nő felsikoltott, ő pedig felrohant a lépcsőn. A szobáját bezárta. Még mindig rázta a feszültség, üvölteni tudott volna a nyomástól. A kezében már ott volt a kés. Lerogyott a földre. A csuklóin kiserkent a vér. Kéjes gyönyört lelt a fájdalomban. Egyre mohóbban vagdosta a karjait és szinte borzongva kívánta a halált. Végülis, miért ne? Nem sokára márcsak a hulláját találnák itt. Ezt az undorító földi testet. Hirtelen az őrült gondolatok süvítésének közepette az agyába furakodott egy kép:a plafonról lóg valaki. az édesanyja arcát eltorzította az őrület szenvedése. Eldobta a kést és a kezébe temette az arcát. Bárcsak soha, soha többé ne kéne látnia azt a képet! Bárcsak ne ő talált volna rá. Ezt már képtelen volt elviselni. A feszültség hullámai maguk alá temették.

A holdfény lassan bekúszott az ablakon és kísérteties hellyé tette a szobát. Megcsillant a kés élén, majd lágyan beburkolta a padlón heverő élettelen testet. Csendesen hullani kezdett a hó. A külvilág mély hallgatásba burkolózott.

A lány kinyitotta a szemét és értetlenül bámult körbe. Időbe telt, míg fel tudta idézni, ki is ő, hol van és mi történt. Összekuporodott és a tenyerébe hajtotta a fejét. Az emlékek egyszerre törtek rá és a történtektől heves sírhatnékja támadt. Körmeit a bőrébe vájta, ajkait harapdálta és reszketett. Aztán az agyába férkőzött egy elszánt gondolat, aminek segítségével sikerült legyőznie önmagát. Tudta, közeledik az idő. Összeszedte magát , és felállt. Fáradtnak nem érezte magát, pusztán nagyon magányosnak. Kinézett az ablakon:a világon rezzenéstelen nyugalom terült el, csak a hópelyhek szállingóztak megállás nélkül. Fogta a takaróját és vele együtt kiült az ablakba. Az alvó város elterült a lábai alatt, ám örökké égő fényei egyfajta éber fenyegetést sugalltak. Itt sosincs megállás. Házak ezreiben emberek milliói. Mindnek megvan a meghatározott helye ebben a tökéletes rendszerben, és ők lázadás nélkül, robotok módjára végzik az előre megtervezett feladatot. Most épp az a dolguk, hogy aludjanak. hogy kipihenten folytathassák holnap a munkájukat. Vajon ők sose vágytak másra, tűnődött a lány. Mindennap ugyanazt csinálni, ugyanazon emberek között, ugyanazon a helyen. Sose akartak kitörni ebből a monotómiából? Sose akartak többet, mint amit ez a világ nyújtani tud nekik? Nem. Ők boldogok azzal, amijük van. Mert nekik mi a boldogság? Egy kocsi, egy számítógép, pénz. Ő sosem tulajdonított a tárgyaknak különösebben fontos szerepet. Ő mást keresett. és mégis, ő volt egyedül. Odakint mindenkinek megvan a családja, a barátai, ismerősei. Csak ő volt egyedül. Végtelenül egyedül. Fázósan bújt még jobban a takaró alá. A hó csak zuhogott. Korán jött a tél, mégcsak november vége. A fehér lepel maga alá temetett mindent. A házakat, az utcákat, a fákat. az álmait. Úgy kívánta, bárcsak lenne most itt valaki, akihez szólhatna. Akihez tartozhatna. A hó közben lassan betemette a szívét is. Hiszen nincs senki, senki. csak ő egyedül. Talán ő volt a hibás. Rosszult próbált közeledni az emberekhez, vagy csak olyannak kellett volna lennie, mint ők. mostmár mindegy. Már minden mindegy. Itt soha nem talált otthonra. Ez a világ már gyermekkorában kivetette magából, és ő sosem értette meg, miért. De mostmár nem is akarta. Belefáradt az örökös harcba. Nem akart többé egy senki lenni. Talán van valahol egy szebb világ, ahol ő is megtalálhatja a boldogságot és nem kell örökös száműzöttként élnie. És talán rátalálhat arra a valakire is, aki után úgy sóvárog a lelke. Végiggondolta az életét, de tudta, hogy mindez csupán elpazarolt idő volt. Ideje indulni.

Lassan megpirkadt. A napot ugyan a szüntelen hóeséstől nem lehetett látni, de talán jobb is volt így. A hó mindig valamilyen szomorú dologra emlékezteti az embert. Ilyenkor a lélek dermedt magánya szembekerül a külvilág fagyosságával. és az emberi benső szívszaggató ürességén túl már csak az elmúlás van.

A lány nem tudta, hány óra van, nem is érdekelte. Nincs már szüksége órákra és percekre, amik úgyis csak korlátok közé szorítják. Lemászott az ablakból és felöltözött. Aztán körbenézett a szobájában, tekintetével végigsimítva az összes tárgyon. Ez a szoba lesz az egyetlen, aki soha nem fogja elfelejteni. A falak néma őrei lesznek a múltat övező borzalmas titkoknak és emlékeknek.

-Ég veled. – suttogta a lány, majd elindult. A ház már kihalt volt. Örült, hogy nem kell találkoznia a család többi tagjával. Család? Neki nincs családja. Úgy lépett ki az ajtón, hogy többé vissza se nézett a házra, ahol 17 évig szenvedett. Végigment az utcán, de már nem lehajtott, hanem büszkén felvetett fejjel. És a homlokán már ott tündökölt a jegy, ami megkülönböztette mindenki mástól. Dacos, átható tekintetét a szembejövő emberek szemébe fúrta, ám ők nem tudták vádló pillantását elviselni, és kitértek az útjából. Itt az iskola:most végleg leszámolok veled, gondolta a lány. Már nem félt átlépni a kapuját és szembenézni a benne rejlő szörnyeteggel. Az épületben halálos csend uralkodott, már nagyban folyt a tanítás. Tompán kongtak a léptei a folyósón. Úgy érezte, figyelik, de nem állt meg. Nem is ment az osztálytermébe. Tanuljanak csak azok a szerencsétlenek, majd úgyis rájönnek, hogy nincs értelme. Bölcsebbek nem lesznek tőle. Egyre följebb ment, végtelen lépcsőkön át. Tudta, hogy valami követi. Felért a legfelső emeletre. A folyosó oldalán volt egy nagy ablak. Kinyitotta, és kiállt a párkányra. Nem habozott és nem félt. Valami ott állt mögötte, de ő nem nézett hátra. A szél belekapott a hajába. Lehunyta a szemét. Testét egy bizsergető érzés járta át. De hiszen ez csodálatos. a rabláncok egyszerre lehulltak a lelkéről. zuhanás közben magához ölelte a megtalált szabadságot.