…hajnalban, mikor az álom tengermélységű, hirtelen tengerszintre emelkedett, mindezt tette azért, mert a szobában fellelhető összes rajz, fénykép, megsárgult fecni, cetli, kitépett könyvlap, kivágott idézet, és egyéb megsárgult papír, furcsa, földöntúli táncot járt a szél komponálta dallamra.
Hűvös éjszaka volt. Az égen sötét felhők kúsztak át. A hold sápadt kísértetködként lebegett a messzeségben. A szél halkan zokogott, siratta soha nem múló fájdalmát, melynek titka az idők kezdetéig nyúlik vissza.
A robbanást követő harmadik napon már csomókban hullott a hajam. Annyira nem is volt ez olyan megrázó, mint a filmeken, mikor a főszereplő kétségbeesik saját testének szétesésén, halálának lassú lefolyásán.
Olvasom kedvenc írom egyik, számomra még ismeretlen könyvét, amely elsősorban szociális érzékenységemre apellál. Sikerrel.
A férfi lassan sétált át a szegénynegyed azon részén, ahol azok az emberek éltek, akik valaha szellemi munkával keresték kenyerüket. Lecsúszott tanárok, kiégett írók és költ?k, valamint sors illetve fajtársaik gyűjtőhelye.
Hajnalban nyílott a lépcsőház ajtaja. Nem gondolt ő semmi másra, csak hogy kiléphessen rajta. Ez volt minden vágya. S mikor ezt megtette, még többre vágyott. Egyre messzebb kerülni ett?l a helytől.
Lucy Dandridge Llewellyn szétázott, víztől felpuffadt hulláját lágyan sodorta a part menti sekély víz, időnként beleütközött egy-egy kőbe. Ronin Crack felügyelő hatalmasat ásított, miközben a hajnali ébredés csipáit dörgölte ki a szemeiből, midőn várta a helyszínelő kollégákat.
Ronin Crack mégsem vonult nyugdíjba, ellentétben terveivel, sőt, érdemei elismeréseként főfelügyelővé nevezték ki. Így le kellett hát mondania a békés, nyugodt, lustálkodással töltendő napokról, meg, hogy a hétvégéit az unokáival töltse, nem beszélve a pihentető, csendes pecázgatásról.
Ronin Crack alaposan kiérdemelt szabadidejét töltötte tóparti kis házában a város szélén, vidáman, gondtalanul lógatta lábait meg a pecabotját a vízbe.