Rendkívül egyedi, ha a darab egy extrém helyzetkomikumból kiindulva teremti meg a maga világát. Az alapszituáció máris megragadja az embert, hiszen az első párbeszéd során az egész nézőtérre és a színpadra teljes sötétség borul. A meglepetés után egyfajta döbbenet lett úrrá rajtam és nézőtársaimon, hiszen ez a fénytelenség pár percnyi intervallummá nyújtózott: az egyik mögöttem ülő hölgy szabályosan rettegett a sötétségtől. A dramaturgiai funkció persze nyilvánvaló volt, ebben a rövid etapban mindannyian átérezhettük, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk, amint megfosztanak minket egy értékes érzékszervünktől.

Való igaz, hogy egy érzékszerv kikapcsolása után idővel a többi élesedik ki, ez mégsem pótolhatja az eredeti deficit drámaiságát. Ennél sokkolóbb egy darabban már csak az lenne, ha időlegesen nemcsak megvakítanának, hanem meg is süketítenének minket, netán a szaglásunkat is elvennék. A szem valóban a legértékesebb testrészünk, nem véletlen, hogy számtalan horrorfilm operál ennek gusztustalan utakon történő elveszejtésével, vagy ideiglenes működési zavarának rettenetével – máig bennem kísért Jose Saramago Vaksága, ahol egy járvány hatására hirtelen egy egész város elveszíti a látását. De ez már túlságosan ijesztő, térjünk vissza ahhoz, hogyan játszadozik a rendező, Puskás Tamás a fényviszonyokkal. Mert nem végig sötétben zajló dialógusokat hallottunk, hanem ellentétes szerkesztésmód érvényesül a történet folyamán: a nézőtér akkor lett sötét, mikor a szereplők lakásában világos volt, és akkor láttuk fényben a színpadot, mikor náluk ment el az áram. A zseblámpa használata kevésbé felkavaró átmeneteket szültek, annál bámulatosabb a bútorok sötétben mozgatása, az italok összekeverése. Nagy humorforrás a szereplők tapogatózása (nincs olyan női karakter, akit ne fogdosnának meg legalább háromszor), és a különböző vendégek összekeverése (különösen black comedy a darab, mikor a meleg szereplő mellett suhannak el férfiak, és mindezt félreérti). A darab és a rendezés tehát minden ismeretelméleti élményt és humorforrást kiaknáz a sötétségből.

A történet második felében azonban már nem csak nevetünk, a végére el is gondolkodunk, amint Shaffer a helyzet komorabb oldalába is beavat minket. A szerző ezúttal egy vígjátékkal ajándékoz meg minket, ami a magyar közönség számára kissé szokatlannak tűnhet. Korábban bemutatott darabjai komorabb témákról szólnak – az Amadeus a zseni Mozart és középszerű Salieri közti szellemi rivalizálásáról, az Equus pedig Alan Strangről, a tizenéves fiúról, aki lovak szemének kivágása miatt jár Dr.Dysarthoz, a kiégett pszichiáterhez. Az Equus már-már Ibsen élethazugság-koncepciójához közelít, mivel lerántja a leplet a beteg fiú mögötti család sötét ügyeiről, a pszichológus rémálmairól, és lassan ráébreszt arra, hogy abban a társadalomban nem is ő a legsúlyosabb eset. Ehhez képest a Black Comedy műfajilag bohózat, ami csak a sötétség szempontjából áll kapcsolatban az Equussal: itt nem a lovakra, hanem a történet valamennyi szereplőjére a sötétség leple borul az áramkimaradás miatt. Az angol dráma egyik legnépszerűbb alakja azonban ezúttal sem tagadja meg magát: a kacagtató jelentek ellenére mindvégig ott lebeg a darab felett valami mögöttes szomorúság, és a főszereplő annyira baljós helyzetbe kerül, hogy még azon is elgondolkodunk, hogyan lesz ebből happy end, képes lesz-e Brindsley kimászni a szakadékból?

Schmied Zoltán az alfahím szobrász, Brindsley Miller megtestesítőjeként alapvetően ambivalens feladatot valósít meg: sokszor komoly, máskor bohó, de árnyaltan mutatja meg a nők (és mint kiderül, egy szomszéd férfiú) által körülrajongott útkereső szobrászt, akinek szürreális alkotásait könnyű összekeverni mezőgazdasági eszközökkel, ahogyan azt Melkett ezredes (Blaskó Péter) látja. A színész élvezettel mártózik meg a rigorózus katonaember szónoklataiban, morgó habitusában, kötözködései hangos kacagást keltettek a nézőkben. Nem túlzás, ha azt állítjuk, Blaskó ezredese az előadás egyik telitalálata. Nem tinédzser, ám korát megcáfolva olyan lendületes mozgásokkal kíséri az ezredes csetlését-botlását, amire Chaplin is büszke lenne. A hangsúlyok árnyalataival való játszadozás és a sok grimasz már csak külön hab az egyébként is díszes tortán.

A főhős barátnője, Carol Melkett (Szilágyi Csenge) kissé szerényebb szerepet kapott. Carol pipiskedő naiva – egyszerű, akár a paprikás krumpli, és ezt a figurát maradéktalanul meg is jeleníti. Más kérdés, hogy a fiatal nőalak nem sok kihívást tartogat a színésznőnek, vagy jobban elmélyedhetett volna a kisasszony tulajdonságainak karikírozásában. Miss Furnival (Borbás Gabi) nagyszájú szomszédasszonyként üde színfolt a csapatban, Blaskó Péterhez hasonlóan minden megszólalása derültséget kelt, az összes szemöldökhúzásának szerepe van, és a közönség kíváncsian, egyúttal hálásan figyelte minden reakcióját.

Simon Kornél átütő erővel alakítja a meleg szomszédot, Harold Gorringe-t. Gőgös affektálása, különös kéztartása, bizarr mozdulatai a rendezés legsikerültebb momentumai közé tartoznak, az ő játéka legalább olyan releváns, mint a fényviszonyokkal való játszadozás. Frenetikus pillanatokat hoz, mikor a szerző és a rendezés a végletekig kiaknázza a figurában rejlő lehetőségeket, és Simon is több, hasonló erejű komikus szerepet kaphatna, mert kiváló a lökött mellékszereplő bőrében.

Clea (Liptai Claudia) a főszereplő korábbi szeretőjeként oson be a sötét lakásba. Csábító, erotikus sejtetés veszi körül öltözetét és szerepét, ugyanakkor azt is hihetően adja vissza, amit a szobrász mesél korábbi kapcsolatukról: Brindsley négy évig a főinkvizítorral szerelmeskedett. Claudia egyszerre utálnivaló intrika és vonzó kísértet a múltból, aki alaposan felkavarja a szereplők életét. Ezt a szerepet egyenesen neki találták ki, tökéletes példa a jó castingra.

A villanyszerelő entellektüel (Papp János) művészetfilozófiai beszólásai szenzációsak, a színész epizódszerepben is ragyogó a külföldi akcentussal, az pedig külön Shaffert dicséri, mikor ez a figura az Úr szerepét játszva visszakapcsolja az áramot, és lőn világosság.
Bár ez a megvilágosodás sok szereplő számára megrázó lesz.
Brutális lehetőségek rejlenek egy hétköznapi blackoutban.
Csak kapcsoljátok le a villanyt.