„Mi olyan jó ebben a Kongosban?” – ezt kérdezgettem magamban, miközben meghallgattam a banda új lemezét, az Egomaniacet. Persze-persze vágom az előző nagy slágerüket, a Come With Me Nowt, szerintem is pirított, de a Kongosra ezek után egyslágeres bandaként tekintettem.
És, hát az Egomaniac sem győzött meg. Elsőre. Másodjára se. Merthogy nekifutottam párszor, ha már írnom kell róla. A harmadik meghallgatás már okozott némi bizsergést. Negyedjére már csíptem a cuccot. Van ez így, tapasztaltam már ilyet, csak nem az alter popban. A bonyolultabb metált játszó csapatoknál pl. tök megszokott, hogy egy lemez nem adja meg magát első meghallgatásra.
De ez, mint mondtam, popzene. Akkor mi is lehet az oka annak, hogy szoknom kellett. Szerintem az, hogy tényleg nagyon alternatív. Már a hangszerelés, és a hangzás is. A szokásos dob-gitár-basszus triót elektróval, és tangóharmonikával fűszerezik. A basszus meg úgy szét van torzítva, hogy szintetizátornak hangzik. Az egész hangzás nagyon vaskos, kong tőle az ember feje, de jó értelemben.
Az is nagyon érdekes, ahogy a Kongos a dalait felépíti, és ahogy a melódiáit fűzögeti. A bandáról érdemes tudni, hogy a tagjai testvérek, és Dél-Afrikából származnak, ott töltötték a gyerekkorukat, majd az egész família átcúgolt Arizónába. Mondjuk olyan sok afrikai dallam nincs a muzsikájukban, inkább a tradicionális brit pop, a modern tánczenék, és a brit indie zenék elegyének mondanám, de ezzel még baromira leegyszerűsítem a képletet.
És úgy tud sokszínű lenni, hogy közben egyszerű marad mint a bot, nincs semmi hangszeres villogás, de nincs is rá szükség. A szövegek is hangulatosak, filozofikusak, bár néha túltolják az elvont elmélkedést, de persze ez nem fog senkit zavarni. Nekem pl. marhára bejött az Autocorrect For Life koncepciója.
Szóval jó kis lemez ez, csak szokni kell. Nekem legalábbis kellett, lehet másnak gyorsabban megy. Ha valami jó kis alternatív pop cuccra vágytok, akkor figyeljetek rá az Egomaniac dalaira, és ha nem tetszik elsőre, nem kell feltétlenül feladni.
Hozzászólások