A hetekben jelent meg Inner-Mission című albumod, mely osztatlan sikert aratott mind szakmai, mind a laikus zeneszerető emberek körében. Hangod egészen különleges, mégis sokat kellett várnod a sikerre. Mi lehet ennek az oka? 

Alba Hyseni: A lemez valójában sikeresnek bizonyul, aminek szívből örülök, hiszen erre várok nagyjából 12 éves korom óta!
Az “Inner – Mission” elsősorban megmutatja a hallgatóknak, hogy nem ismer semmilyen különbséget, rasszt, vallást, hitet vagy osztályt illetően. Meggyőződésem, hogy ezek hamis és idejétmúlt megosztásai a társadalomnak, melyek semmilyen szinten nem segítik az emberiség közös jobbítását és lehetőségeinek kibontakozását. ‘ Reality Blow ” című nóta például a társadalmi megbénulásnak az eredményeiről szól: háborúk, korrupció, elitek létezése, környezetszennyezés, nyomor, járványok, emberi jogok megsértése, egyenlőtlenség és bűnözés. Tönkretesszük a bolygót, egymást, és egyre boldogtalanabbak vagyunk. 
Ugyan akkor az „Inner-Mission” album célja maga a figyelemfelkeltés, és ezáltal igen is folyamatos személyes, spirituális, azaz fejlődési folyamat. 
Bár ez az út valós és létező, sajnálatos módon az emberek túlnyomó többsége ezt nem értheti meg anélkül, hogy belemélyülne az album lényegét keresve. Nagyon összetett az oka annak, hogy sokat vártam a lemezsikerre, de minden gondolatom afelé irányult, hogy mit kéne tennem, ahhoz, hogy egy különlegességet tegyek az asztalra, mind a magyar, mind a külföldi hallgatóság számára. Mivel kerülhetném el a monotóniát és az egysíkúságot a lemezzel kapcsolatos munkám során? De megjelent egy nekem szánt igaz bajtárs, támogató, és egyértelműen nagyon színes egyéniség, mint amilyen a producerem Csigó Tamás személye, továbbá Balogh Gyula, a Chameleon Records kiadónak fő felelőse, és a zenészek, akik tiszta lendülettel és bitalommal együtt működtek velem. Kulturális aspektusból nézve nagyon színes a lemezen hallható közreműködök jelenléte, ugyanakkor nagyon megbízható és szakmai értelemben tökéletesen felkészült nevekről beszelünk, mint amilyen a Grencsó István, Sena Dagadu ( Irie Maffia ), Dóra Attila , stb. Tulajdonképpen tudnom kellett pontosan, hogy mit fogok és kit fogok belevonni ebbe a különleges munkába, ha már kitaláltam ezt a lemez címet, nemde? De be kell valljam, mikor neki álltam, hogy megfogalmazzam milyen érzés is kerít hatalmába, mikor a zenei alapok megszülettek, hogy mit is gondolok, mikor egy dal végére érek, nem tudtam megállni a könnyek nélkül.
Sokszor elgondolkozom, hogy az emberek mi alapján értékelik a másik munkáját, sőt hogy veszik a bátorságot, hogy értékeljék más munkáját, miközben ők csak a végeredményét látják, és szerintem nagyon sokan nem is tudják, eszükbe sem jut az a sok munka, ami a végkifejlet mögött van. Nagyon sok olyan lemez van, amelyek sokkal kevesebb figyelmet is megérdemelnének, mint amit kapnak, és van néhány olyan lemez is, ami meg egyáltalán nem érdemeli meg azt, amit kap, vagy csak egy csekély részét. Viszont, ha nem túl nagy figyelem övez egy teljesen egyedi munkát, akkor biztos lehetsz benne, hogy aki mégis hallgatja, és véleményírásra is adja a fejét, az hű hallgatód lesz, imádja a történeted, és ő az, aki soha nem fogja elengedni azt, és a te kezed is addig fogja, amíg végül el nem érsz oda, ahova valójában mégis érdemled, hogy elérj.

Egyik dalodat már a Petőfi Rádióban is játsszák. Elégedett vagy vele, az életeddel?

A.H.: Elégedetnek mondhatom magam, hiszen magam küldtem be a Petőfi Rádió szerkesztőségének a lemezt – 4 példányban – nem írtam semmilyen szöveget, vagy kérelmet rá, semmi útmutatót, hogy mit és hogy kellene bárkinek is tenni, nem egészen egy hétre rá szóltak a szerkesztőségből, hogy elkezdik játszani az Ain’t No Perfect Life című nótát, mely nagyon tetszett nekik és rádióbarátnak találtak, bár azt is megírtak a levelükben hogy nagyon tetszik nekik az egész lemez, de ez a nóta foglalta el elsőre a szívüket. Örülők természetesen. Másik pedig hogy minden egyes lemez kritika mely máig született 100%-an igen is eredményes volt, nagyon sok pozitivizmussal hallgatták meg a média bírái, bár meglehetősen autentikus lemezről beszélünk mégiscsak, az „Inner – Mission” valóban fantasztikus visszajelzésekkel büszkélkedhet.
Életem: Azt hiszem az Isten határtalan erő , feltétel nélkül hiszek ebben, ahogy abban is , hogy vannak ezen a világon még olyan emberek , akik képesek egymás felé érdek és hátsó szándék nélkül értékeket felmutatni legyen szó bármiről. Mivel egy meglehetősen más kultúrából érkeztem Magyarországra , 90% egyedüli harcom és egyedül létem ellenére soha nem ingott meg a hittem valahogy, hogy mégis sikerülni fog ez a dolog egyszer, figyeltem mások küzdelmeit ebben a szakmában, mások útjait és mások munkait. Kivártam ezt a lemezt, nem tudom körülírni most, hogy mit is érzek pontosan, de nagyon boldog vagyok.

Nagyon boldog vagyok, azt hiszem az, hogy “örülök”, nem fejezné ki igazán az érzelmeimet. Boldog vagyok, hogy szeretik olvasni és hallgatni a történetemet, mint amennyire én szeretek énekelni.

Beértél, pedig nagyon messziről jöttél ide hozzánk.

A.H.: Halkan zártam be magam után az ajtót, aminek túloldalán ott maradt egy háború melynek 8 éven át voltam szemtanúja , és mely 12 hosszú évig tartott hivatalosan. Odaát félhomály uralkodott, tragédia, és felejthetetlen veszteségek sora. Rengeteg dolog megváltozott az életemben, mióta Magyarországon élek , bár sok fele képen különböztem a legtöbb embertől. Tettem a dolgom, próbáltam megfelelni a körülöttem levő világ elvárásainak, sokat tanultam, betartottam a törvényt, és sikerrel működött is. Lefoglalt a tanulás,a körülöttem lévő emberek megfigyelése, a gyermeknevelés, a munkám, és úgy tűnik, hogy a valódi emberek, dolgok megismerése iránti vágyamat mindig is első helyre helyeztem, ahogy azt teszem mind a mai napig. A nagy misztikum igaz természete, amiben mindannyian részt veszünk, de csak kevesen értik meg, valóság maga, és az élet kérdéseiben rejlik, lefoglalja a gondolatot, az elmét, és a legbriliánsabb és legúttörőbb tudósok kutatásait, kutatókét és filozófusokét ezer éveken át, ahogy ma is, ami elöl nem lehet elmenni akármennyire is igyekszünk. Valami úton-módon törekednünk kellene arra, hogy érzéseinket alaposan megismerjük, ehhez teremtsünk nyugalmat. 
Van viszont egy kötelék, amely sosem szakad el, a valódi egység köteléke, a családom.
Próbálom folyamatosan felfedezni, milyen fonalat kaptam, hogy beleszőjem az emberiség szőttesébe,ahogy rájönni, milyen hangjegyet kell megszólaltatnom, és megtalálni saját helyemet a tánckarban az élet színpadán.

Mi a véleményed a hazádban jelenleg is erősen jelenlévő konfliktusokról?

A. H.: Úgy érzem, hogy Magyarországon legnagyobb probléma akkor merül fel amikor ” demokráciát” akarunk tanulni, valahogy mindig nyugat felé nézünk.
Bush rezsim például erősen bebizonyította, hogy nem feltétlenül az a “demokrácia modell” az, ami ideálként kitűzendő egyik Közép- vagy Kelet-Európai ország elé, Nyugat-Európában is, a gazdasági helyzet egyre kiélezettebbé válik, tehát látjuk azt, hogy a gazdasági és társadalmi feszültségek igen hamar elérik azt a szintet, ami már az úgy nevezett demokratikus működési mechanizmusokat igen is ki tudja kezdeni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezektől a demokráciáktól nincs tanulnivalónk, természetesen van, csak azt gondolom, hogy érdemes kinyitnunk a szemünket például kelet felé is végre . India például egy sokkal fiatalabb demokrácia, mint USA-ban vagy Nagy Britanniában, de ugyanakkor elegendő ideje működik ahhoz, hogy kijelenthessük, kiállja az idő próbáját. Ami még izgalmasabb, hogy mind az USA-ban, mind Nyugat-Európában meglehetősen hosszú idő telt el azóta, hogy olyan szintű társadalmi problémákkal kelljen szembesülni, mint amivel Indiának a függetlensége kezdete óta napi szinten kell. A hihetetlen mértékű szegénységre gondolok, a sokféle ott élő kultúrára, sokvallásosságra, de gondolok természetesen a terrorizmusra is. Úgy gondolom, hogy Magyarországnak érdemes lenne tanulmányozni például az indiai demokráciát és megnézni azt, hogy mitől tud nagyon erős nyomás közepette olyan összetartást hozni, amely képes volt túllépni ezeken a problémákon, amiken Magyarország máig igen is képtelen. Hosszú lenne a volt Jugoszláv konfliktust eseményről eseményre végigjárnom most egy interjú során, ám a történet mégiscsak azzal kezdődik, hogy Szlovénia és Horvátország bejelenti Jugoszláviából való kiválását 1991. júniusában, ami abszolúte nem az igazság, hanem 1989 óta koszovói albánok és szerbek demonstrációikkal kezdődő konfliktusáról beszelünk, amikor a Milosevics átveszi a hatalmat miután kommunizmus korszaknak vége lesz Jugoszlávia számára. Persze tudom ezt az embereknek úgy tálalták, hogy azt a belgrádi-szerb vezetés hegemónia törekvése váltotta ki, hisz indokolni azért mégiscsak valahogy muszáj volt, csakhogy a volt Jugoszláv háború mindenki háborúi voltak, erős meggyőződésem hogy Oroszország es USA egymás közti meg nem értése miatt és különböző fajta érdekeik miatt is törtek ki. Tehát magyarul ezeket a mai kis államokat ez a két nagyhatalom szedte szét. Nem kellett volna törvénytelenül szétverni Jugoszláviát, és nem lett volna a 12 éves polgárháború. Ez azokra a szereplőkre vonatkozik mind Jugoszlávián belül, mind Jugoszlávián kívül, akik a krízisért felelősek, nagyhatalmi érdek-és erőegyensúly tette lehetővé Jugoszlávia létezését, és ennek felbomlása vezetett az összeomlásához is. Következés kép soha nem fogom elfelejteni azt faji tisztogatást, amit az a véres háború hajtott végre, életemből 8 éven át ezt kellett egészen közelről tapasztalnom.
Egy háború mindig kegyetlen, mindig a legrosszabbat hozza ki úgy egyik, mint a másik oldalból, ugyanakkor megbocsájthatatlan mindenki részről az etnikai tisztogatás, mint említettem. Talán egyszer Szerbia rádöbben, hogy maga a Milosevics és a meglehetősen korrupt bandája nem nemzeti hős(ök), hanem a nemzet és az ország tönkretevője volt csakis. A lehető legrosszabb forgatókönyvet választották ki, talán ennél többet nem is veszíthetett volna Szerbia, ahová jutott az ezredfordulóra, mivel Belgrádban töltöttem legtöbb időt gyermekkoromban, tudom meddig élhettem szabadon gyermekként, majd tudom, meddig élhetem félelemben másságom, azaz albán származásom miatt.

Ez a fajta tudás hatással van gondolataidra, visszajön ez a dalszövegeidben?

Természetesen igen. Mindegy minek vagy kinek is gondolod, hogy hiszed magad. Semmit nem jelent, ha most nem teszünk valamit. Csak egy burok a múlt úgy hiszem , aminek a naggyá egyszer feláll és elmegy. Nem könnyű dolog szembesülni bármilyen jelegű kudarccal senkinek sem. Akadnak emberek, akik elmenekülnek és belső védőbástyáik mögé rejtőznek ez elől, de kérem, az nem úgy működik. Kevesen vannak, akik valóban beismerik, ha valami nem sikerül nekik, és nem hárítják másra a felelősséget, hanem készek vállalni a csupasz pucér harcot.
De amíg itt vagyunk, mindenki tehet valamit. Az ilyen ritka személyiségeket sokféle hajtóerő ösztönözheti, és egyik közülük képviseli az „Inner – Mission”-t elejétől a végéig. Ha meg akarjuk változtatni külső valóságunkat, hogy valami pozitív, valami csodálatos, valami boldog, izgalmas legyen,tenni kell a dolgunkat és nem meghátrálni, ezt üzeni minden embernek, aki képes egy kicsit is az önzetlenségre, hogy valamit, még ha csak keveset is, tegyen az emberiség jólétéért.

Jól tudom, hogy a családod a világ számtalan országában megtalálható?

A.H. A családnak számomra éppen az a dolga, hogy természetünket a részvét által tegye emberibbé, de még csak kevesen tudjuk annyira felszabadítani magunkat földi kapcsolataink befolyása alól, hogy különböző mértékben érzéketlenné váljunk az átlag emberiség magasabb fokú élvezeteivel, érzelmeivel és érdekeivel szemben.
Családom 1999-ben disszidált az Amerikai Egyesült Államokba, egy rövid idáig New Jerseyben éltek, majd megismerve pár befolyásos embert, akik az amerikai Fehér Háznak dolgoztak, Bostonba költöztek és három fivérem és a szüleim azóta is ott élnek. Szüleim politikai emigránsokként kerültek USA-ba, mivel diplomáciai körökben működtek a volt Jugoszláv területen egészen az 1999-es NATO bombázásokig.
Annak ellenére, hogy senki sem várhat köszönetet, mert az emberiség és az igazság ügyében teszi kötelességét, én örökké hálás vagyok az életnek , hogy egy olyan családban születtem, ahol 40 éve tart egy házasság, 5 nagyon jó gyermek született, és rengeteg tudás keveredik össze. Szüleim nélkül, egy nagyon értékes nevelési irány nélkül, melyet mindketten folyamatosan adtak, nem lennénk ma azok, akik vagyunk. Nagycsalád, a legtisztább rokonszenv-érzések tudatában van.

Ezt a nagy tehetséget nem szeretnéd külföldön is kamatoztatni? Melyik lenne az az ország, ami a legjobban feküdne a hangodnak?

A.H. Összefoglalva: a lemezt egy bizonyos ideig Magyarországon szeretném prezentálni a közönségnek, hiszen itt élek már jó ideje, itt született az „Inner – Mission”. Majd meglátjuk, mennyit bír el itt. Most, hogy megvan a lemez, jöhetnek a fűszerkísérletek, tehát természetesen külföldben is gondolkodom. Nehezen szakadnék el Európától, az  is biztos, szívesen céloznám meg Berlint vagy Londont a második lemezt illetően, de szilárd meggyőződésem az is, hogy az „Inner – Mission” lemezzel látni kell Kelet- és Nyugat-Európát is egyaránt  mert tudom, érzem, hogy vevők lesznek rá a hallgatók. New Yorkban éppen a Reality Blow című számot remixeli egy ottani producer. Az a keveredés nagyon is vonz engem, az ottani technikai felkészültség, a hozzáállás, amikor egy produkció emelkedéséről beszélünk, stb. Tehát mindenképpen ennek a hangnak külföld a sorsa, e felől sosem volt kétségem. Kivárom. Türelemmel.

Milyen érzés ünnepelt énekesnőnek lenni. A kisfiad hogyan éli meg a népszerűségedet?

A.H.: Ebben a lélekben, szívben, már gyermekkorban tökéletesen kirajzolódott előttem, olyan 12 évesen,  hogy énekesnő szeretnék lenni, ha felnövök. Persze ezt azért is gondoltam így, mert a zene folyamatosan szólt a házunkban, szüleim zene imádok, egész rokonságom imádta a zenét, én pedig minden zenei magazint, mely akkoriban aktuális volt, megkaptam a szüleimtől, ahogy rengeteg bakelit lemezt és kazettát különféle előadóktól,  együtt éltem az egésszel. Ma azt csinálom, amihez kedvem van, azt énekelem, ami érzéseket vált ki belőlem, ami igazán lázba tud hozni, számomra a zene három leg és legfontosabb elem nélkül nem lenne az ami, erotika, azaz szexualitás, szenvedés és a lázadás elemek a legfontosabbak, ha én hallgatok zenét. Ezek az elemek erősen megfigyelhetőek az “Inner – Mission” lemezen. E nélkül nem volnának hitelesek a dalok, a hangok, az érzelmek, a mozgás, amikről énekelek. A stílus nem meghatározó , maga az alkotó viszont az Alba Hyseni Magyarországon egy nagyon új irányzat. Ez egy folyamat eredménye, amit igazán akkor ismerjük fel, amikor már benne élünk. Én mindig a rock, azaz avantgárd zenében mozogtam szabadon, mindig a dinamika, azaz a  lüktetés, a legmélyebb  érzések, a nagy szélsőségek – akár egy dalon belül is -, azok, amik az én lelkemet a legjobban ábrázoljak. De nagyon szeretem a fekete zenét is, legyen szó a bluesról, a jazzről, soulról. Most valóban  úgy érezem, megérkeztem, mert ebben a stílusban, melyet én képviselek, benne van minden: vadságom, érzékenységem, érzékiségem, soha véget nem érő gondolataim, vagányságom, nőiességem, és a tigris is, ami nagyon fontos, hogy ne legyenek olyan fajta szabályok, amik az ember alkotókedvét keretek köze szorítják, ha kell, igen improvizatív stílus ez, főleg a színpadon. Fiam egyet ért vele, hogy a zene az anyja élete, mivel nagyon jó az ő hangja is és a hallása.  Senki érzéseit nem szeretném irányítani sem megbántani, legkevésbé a fiam érzéseit. Alba Hyseni  élete vagy művészete  nem marketing, hanem egyszerű és tiszta dolog, amihez semmilyen piackutatási ideológia nem szükséges, ahogy erőltetés sem. Én mindig az emberek  értéket, a tudást, a belső intelligenciát, a hitelességet kutatom, és ebbe belefér egy – egy baki, nem ez a lényeg, hiszen mi alkotók sem vagyunk tökéletesek.

Hét nyelven beszélsz. Elég lesz egy élet?

A.H.: A keleti filozófia tanulmányozása során találkoztam először azzal a magyarázattal, hogy a karmánk erősen határozza meg az életünk menetét. Hívő ember vagyok, hiszek egy Istenbe, egy energiában, mely számomra annyit jelent, hogy vannak bizonyos emberek, akik kitudnak törni abból a bizonyos mókuskerékből, bármennyire sorozatos negatív hatások is érik, bármibe vágnak bele, minden szerencsésen sikerül, ha létezik bennük erős hit és elszántság. Legfontosabb az életben szerintem az, hogy szeressük elsősorban saját magunkat, magát az életet, származásunkat, kulturális értékeinket, gyökereinket, majd egymást, amihez sajnos egyre nagyobb erőfeszítés kell az embereknek, mivel sokukban nincs megfelelő tolerancia, sok ember csakis a saját önös érdekét nézi, helyezi mások elébe, és ez semmi képen nem jó. Elég lesz-e egy élet? Még tart az út, a fonál, és bizonyos esetben így van ez jól. A korlátozott létezési és mozgás szabadságától teljesen megfosztotta érezhetjük magunkat, így nekünk az a baráti feladatunk, hogy közvetítsük egymásnak ezt vagy ezen túli világot, vagyis az éppen csak látható, átvezető “felüljáró” egy darabkáját adathassuk egymásnak.