A rendezvénnyel a kortárs magyar festőkre és alkotásaikra igyekeztek felhívni a
figyelmet a szervezők, minél szélesebb körben bemutatva őket. A megnyitók
hangulatát emelte, hogy a társművészetek is képviseltették magukat, így a zenés
produkciók sem hiányoztak.
Jó ötletnek tekinthető, hogy
áruházlánc is részt vett eme nemes feladatban: a központi rendezvényeket
megelőzve plazák egész sora rendezett “beharangozó” tárlatot az országban,
sokszorosan elismert képzőművészek munkáiból. Így Szegeden, Miskolcon,
Debrecenben is, záróeseményként pedig Budapesten a Duna Plazában. Kis
szépséghiba, hogy aki 22-én ment utóbbi helyszínre, csalódott az üresen
árválkodó állványok láttán, mert előző nap elvitték a festményeket. Egy
nyomtatott magazin tájékoztatása alapján még október 24-e volt a zárási
idő.
Ám aki ezután az Óbudai Kulturális Központba is
ellátogatott, az láthatta a körutazáson szereplő több művész más munkáját. Két
Munkácsy-díjas alkotó művét például: Szentgyörgyi Józseftől a Tékozló, Bráda
Tibortól a 40 éve együtt című képet. Krajcsovics Éva végtelenül puritánul
megjelenített alkotását, A freskók szobáját. És nemcsak ő ábrázol valami
időtlenséget sugalló világot, de több festő képein is uralkodik ez a szinte
semleges létet, kívülállást-elzárkózást mutató alapállás, amelyben az alakok
értetlenül néznek maguk köré, vagy inkább a megismerést számukra nem engedő
űrbe.
Kovács Tamás Vilmos figurái (Teraszról) egymás mellett
állva is az egyedüllétüket jelzik, hiányában céloknak, a célok értelmének.
Festve-élő szobrai ezek a kallódásnak, a reménytelenség ölt bennük testet; nem
tévesztheti meg a szemlélőt a boldogság színeként felfestett nagy
kékség.
Deák Ilona képén (Árnyékos oldal) már mintha több
közük lenne egymáshoz a két fallal határolt térségben ácsorgó, várakozó (?)
fiataloknak. Ám ez is csak az örökkévalóságba dermesztett pillanat képe, melynek
megoldása érdekes összefüggésekre enged következtetni. Hihetnénk, hogy egyszerű
hétköznapi jelenet ez. Hogy a két pár tagjai közötti kapcsolatokra látunk rá,
vagy hogy akár csak eljátszanak itt egy helyzetet. Ámde a fura félmosollyal,
lehunyt szemmel ábrázolt, befelé is figyelő szereplők mintha sokkal fontosabbra
ébrednének rá, ébresztenének minket, nézőket is…
A remek
alkotások sorából nehéz kiemelni néhányat, mint “legjobbakat”, pontosabban:
nekünk leginkább tetszőeket. Hiszen mindegyik leköti figyelmünket,
elgondolkodtat, s törekszünk rá, hogy minél többet vegyünk át a képben –
formákban, színekben – közöltekből. Befejezésként “méltassunk” inkább egy-egy
mondatban további festményeket, mintegy jelzésként a bennünk kiváltott
hatásról!
A bejárat mellett, mindjárt az első képen: sárgás
ragyogásban a zöld világ, rengetegében sejtelmes élőlények tűnnek fel és el,
közben zene szól, zene szól…(Kárpáti Tamás: Chopin).
Kavargó vonalakból születik a viaskodó, el-elcsüggedő, majd beletörődő vagy
dacoló ember…(Kovács Péter: Lény).
Vastagon felrakott
színek, göcsörtös fatörzsek, élni akarás – görcsösségünk, nyújtózás, ameddig még
érhetünk…(Tenk László: Alkony).
Pár bakelitlemez,
átkötött doboz, műanyag zsákban személyes holmik – ez mind elvesztette
tulajdonosát…(Szakáll Ágnes: Hagyaték).
Mit látni az ajtó
mögött? Az otthont, hegyi munkát, indázó ágakat, édes fürtök ajándékát…És éji
nyugalom jő, ha bezárul a szárnyas oltár…(Giczy János:
Szőlőkapás).
Visszatekintő tört szemek, bikaszelídség;
szinte emberi, de biztosan értünk is való szomorúság…(Kurucz István András:
Bika III.)
És így tovább.