„Meghalt a film, mondják. Hát akkor… éljen a film” – ezzel nyitotta meg Garas Dezső a 41. Magyar Filmszemlét. Stílusosabb mottót nem is találhatott volna az egy ideje eltűnt partizánharcos Jancsó Miklós új munkája elé. A nyolcvanvalahány éves rendezőpápa ugyanis pár évtizede szürreális és embert próbáló asszociációs megoldásaival együtt is maga volt a messze földön híres magyar film, majd valamikor a kilencvenes évek végén elkezdett – mondjuk ki végre – bűnrossz egészestéseket gyártani. Pontosabban egy trilógiát (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Az utolsó vacsora az arabs szürkénél, Anyád, a szúnyogok!), amelynek egyetlen valamirevaló mementója a Mucsi Zoltán és Scherer Péter alakította Kapa-Pepe páros egy-egy ügyesen improvizált beszólása maradt.

Új, Oda az igazság című filmjében Jancsó tőle szokatlanul összefüggő cselekményvezetéssel meséli el rohamléptekben, mi volt a szitu Mátyás udvarában. Azért közönségfilmes dramaturgiát ne várjon senki: a dolgozat száz százalékosan jancsós lett, technikás, nagyon eltalált képek, hosszú snittek, ráérősen nézelődő kamera, előtte Cserhalmi György, Mucsi, Scherer, Pindroch Csaba, Mundruczó Kornél, Gálffi László és Seress Zoltán intrikáznak egymás között, vagy osztják az észt a kamerába nézve, itt van tehát az összes régi haver, plusz néhány új is, például az ijesztő tekintetű mozgásművész, Formanek Csaba. A politikai kavarás persze szokás szerint parabola, a tanulság nyilván valami olyasmi, hogy akkor is ugyanaz ment, mint ami ma megy, csak a hozományt és az országok közti bizalomgerjesztő pénzjutalmakat ma már tendernek hívják, és fejlevágás és karóbahúzás helyett már megteszi az előzetes letartóztatás is, meg egy-egy lejárató cikk a pártlapban.

Persze a gondolatiság többszörösen és több szinten szimbólumokba kódolt, a király beteg, majd leoszt mindenkit, majd meghal, pár méterrel arrébb meg már az utód ellen szövik a cselt, mindezt egy jeleneten belül. A történetet visszatérő kellékek (kés, mérgesgomba) és szövegek szabdalják részekre, utóbbiakat csak kevés színész bírja úgy megoldani, hogy némi jellemet is csempésszen a sorok közé (és itt látszik, ki a zseni: Cserhalmi, Seress és Gálffi), a többség felolvasásszerűen, fészkelődve, de kötelességtudóan mondja fel a forgatókönyvet. Ha pedig valaki nem értené, hogy a művet nem kell komolyan venni történelmi filmként, annak felnyitja a szemét a sok-sok anakronisztikus utalás, Mucsi a film elején kinyit egy esernyőt, Mátyás több helyen zakószerű felsőben osztja, egy színész több szerepet játszik és így tovább.

Most pedig, hogy kellő mértékben feltártuk a film összetett jelképrendszerét, a technikai megvalósítást és a színészek áldozatos küzdelmét a forgatókönyvvel, ideje elárulni, hogy érdemes-e beülni Jancsó új filmjére. Ne ragozzuk: rohadtul nem. Az ország Miki bácsija azokban az időkben szocializálódott rendezővé, amikor a filmek nem a nézőknek, hanem a szakmának és a – támogatott, de minimum tűrt – kritikusoknak készültek. Ez pedig az első kockától az utolsóig meglátszik az Oda az igazságon. Mai szemmel nézve elképesztő, hogy így is beültek filmjeire akár több millióan (!), már csak az ügyesen kódolt hatalomellenes üzenetek miatt is. Ma azonban már nincs mi ellen küzdeni, az a néző pedig, aki – legyen bármilyen nyílt és művelt – csak egy többé-kevésbé koherens, ne adj’ isten izgalmas filmre vágyik, semmilyen fogódzót nem talál, tanácstalanul és tehetetlenül nézi a történéseket, meg a zenélő-táncoló statisztákat a háttérben. Fél óra múlva feladja, és vagy legyint egyet lemondóan, vagy jön a lelkifurdalás, hogy „biztos velem van a baj, én nem fogok fel valamit”. Az utóbbiaknak üzenem: Kedves Olvasó, lehet hogy veled van a baj, de nem vagy egyedül.

„Szerintem itt van a film összes nézője” – mondta egy éleslátó úr a szemlés vetítés után, amikor is elkezdődött a pogácsazabálós-ingyenborozós entellektüel rongyrázás (a színpadon éppen D. Tóth Kriszta próbálta közszolgálati elszántsággal koordinálni az eseményeket, félsikerrel). Én azt mondom, ha rajtunk múlik, legyen igaza.