Singer Magdolna új könyvéről vagy
úgy vélekedünk, hogy a fejünket csóváljuk: íme, kipipálva, még egy rókabőr
arról, hogyan hal meg az, aki másokat halni tanított (hiszen ne feledjük: Polcz
Alaine maga is írt könyvet saját, közeledő távozásáról). Vagy esetleg úgy, hogy
íme, megint egy több ezer forintos, WC-papírra nyomott beszélgetőkönyv, ahol a
szerző az írói ambíció legcsekélyebb jele nélkül, egyszerűen az interjúalany
nevével akarja eladni a neves tanatológussal ápolt barátságát. Itt egy könyv,
amelyben a haldokló Alaine néha már kicsit zavaros gondolatait még csak nem is
autentikus forrásból olvashatjuk, hiszen a hol több-, hol kevesebb sikerrel
rendszerezett gondolatok Alaine asszociációit még csak nem is követik hűen.
Igen, mondhatunk ilyesféléket. De mondhatjuk azt is, hogy ezt a könyvet igenis
érdemes elolvasni, hogy az alaine-i életművet teljességében láthassuk. Hogy
megértsük, mennyire szerette ez a nagyszerű asszony az életet, hogy lássuk,
milyen bölcs maradt a szédültté váló utolsó pillanatokban is, hogy érezzük a
bátorságot, a szeretetet a könyv sorai között.
Minden esetre ha valaki végig
olvassa a könyvet, mondhat róla bármit, írhat róla kemény kritikát, de az biztos,
hogy valahol mélyen igenis megérinti ennek a legendás asszonynak a sorsa – ha
különböző formában már háromszor olvasott Alaine életének késői részleteiről, a
halállal kialakított bensőséges viszonyról, akkor is.
Polcz Alaine a halál tudósa volt.
És az életé. Életszeretete minden könyvén átsugárzott – a halálról írottakon
is.
Talán a cikk bevezetőjéből is
kiderül: a Partitúra többrétegű könyv. Az első réteg a fizikumé: a testi
kínok, gyengeség, betegség, a leépülés megélésének hiteles és személyes története.
Történet, amely kendőzetlenül szól a felfekvések okozta kínokról,
„bekakilásról”, „bepisilésről”. A vágyról, hogy jó lenne elmenni már; elmenni
megbékélve és méltósággal. Nehéz szembesülni ezekkel a sorokkal. Nehéz részt
venni egy ember haldoklásában. Nehéz, mert a részvét mellett a saját,
elkerülhetetlen jövőnket is megsejtjük egy pillanatra. És mégis: minden soron,
minden mondaton átüt az élet szeretete. Alaine az utolsó napokban, vakon,
fájdalmaktól gyötörve is örülni tudott a napfénynek, a madárfüttynek, egy pohár
finom bornak. Megőrizte a humorát. Megőrizte az egyéniségét. Megosztja velünk a
számára is döbbenetes felismerést: nem tud elmenni, bármennyire is vágyik rá,
mert még mindig túlságosan is szereti – az életet.
A második réteg talán könnyebben olvasható – ez Alaine
számvetése, félig-meddig önéletírása, memoárja, visszaemlékezései. Azért csak
félig-meddig, mert a cél a legkevésbé sem a múlt eseményeinek öncélú felidézése
volt. Alaine különös, csak a távozónak megadatott szemszögből: felülről, immár
a teljes élet-ívet ismerve nézi-éli újra a régmúlt éveket, kutatva-keresve az
összefüggéseket, faggatva Istent és a sorsot. És arra a következtetésre jut,
hogy az életben semmi nem történik véletlenül: mindennek oka, célja,
rendeltetése van. Életünk előre megszabott irányban halad, feladatainkat
teljesítenünk kell, ha letérünk az ösvényről, a látszólag esetlegesen
bekövetkező események majd visszaterelnek a saját utunkra. Ha úgy tetszik:
sorsunk meg van írva-tervezve – innen a könyv címe is: partitúra. A különféle
szólamok hajszálpontos leírása – ha követjük, jó, ha nem, sors-karmester nagyot
csap fejünkre a pálcájával.
A Partitúrát nem ajánlom könnyed nyár-esti olvasmánynak.
Nem ajánlom nyaralásra, a naptej mellé a bőröndbe. Mint mondtam, a könyvhöz
kétféleképpen lehet hozzáállni. Falat húzhatunk magunk és Alaine közé,
beszélhetünk a könyv gyenge minőségéről, magas áráról, kérdéses eredetiségéről,
vagy akár beleérezhetünk is – akik így tesznek és tisztelik Polcz Alaine
munkásságát, akik vállalják a szembesítést saját halandóságukkal, gyarló emberi
mivoltukkal, azoknak a Partitúra bizony kötelező olvasmány.