A tavaszi bemutató óta készülök rá, hogy megnézzem az Urban Dance Team táncszínházi projektjét a “Connections – Kapcsolatok”-at. Nemrég végre eljutottam az előadásra.

Én még ennyi “gyereket” nem láttam színházban egyszerre – a gyerekkori bábszínházi élményeimet leszámítva -, mint azon az estén a Nemzeti Táncszínházban. Mégpedig a lógó ülepű gatyás, deszkás cipős, baseball sapkás fajtából. Ha más nem is, ez nagy érdeme a Connections-nek, hogy bevonzza a fiatalok azon rétegét is, akiket semmilyen rábeszéléssel  nem lehetne színházba elcsalni. Mondjuk nagyjából itt ki is merül az érdemek felsorolása.
Ami a bulikon, párbajokon, és kis térben annyira működik, nekem semennyire nem jött át a nagy színpadra állítva. Szalay Tamás, rendező koncepciója az lehetett, hogy egy darabban bemutassa a hip-hop kultúra világát, és a táncstílusok sokszínűségét Urban Dance Team koreográfiái által. Láthattunk látványos break táncot, pörgős house-t, funky lockingot, egy imitált párbajt és persze párkapcsolati nyűglődést.
A színpadot egy hatalmas kivetítő uralta a háttérben, előtte mozogtak a táncosok; többnyire grafikák, fények, alakzatok támogatták/hátráltatták a táncosok mozdulatait, és volt, hogy előre felvett film részleteket láthattunk a táncosokról, amik inkább zavarták az előadást.

A darab elején a ruhák színkavalkádja, a táncosok visszafogottsága számomra határozottan unalmas volt. Ellentmondásnak tűnik ugyan, de pont a jelmez választás tette azzá: a szemem, vagy az agyam nem tudta feldolgozni a túl sok információt, így inkább nem tette, és elkezdett unatkozni. Ott indult be a valódi energiaáramlás, mikor a négy srác egyforma farmerben, pólóban, ingben jött színpadra és house, locking őrületet adtak elő. A darab legerősebb része kétség kívül a Pizsy és Chrissy által prezentált duett: a hip-hopper és a balerina szerelme. A lány porcelánbaba szépsége, tánctudása lenyűgöző látványt nyújtott a színpadon.
Két rész volt, ahol komolyabban elgondolkodtam, hogy vajon megnézték-e kívülről is a jelenetet, mielőtt bemutatásra került. Nyilván költői kérdés, de nem értettem, hogy akkor hogy maradhatott benne. Az egyik egy baseball fílingre hajazó színes(!) labda dobálás a színpadon, kicsit ovis, játszóteres érzést hagyva maga után, a másik az utcai táncos break jelenetben a háttérben vetített film. A tánc és az előadó bravúrosan ügyes és hiteles volt, de nem tudtam rá figyelni, mert nem bírtam levenni a szemem a kivetítőn figyelő három óriás arcról, akik úgy voltak beállítva, mint nézők, akik kommentálják a b-boy mozdulatait. Kicsit olyan volt, mintha Gulliver utazását nézném az óriások földjén.

A Hofesh darabokon edződött szememnek kicsit amatőr volt a produkció, de öröm látni, hogy az underground műfajok és a nem éppen színpadi táncok is helyet kapnak ebben a sznob, zárt világban, ami a táncszínház.