Harsog a sajtó arról, hogy a mű egy két és fél órás Di Caprio kínzás, történet nélkül… és hát ez javarészt igaz is, ellenben működik a film. Hogy miért?

Az 1820-as években járunk, mikor is nagy biznisz volt az indiánok területén bundát összevadászni. Egy ilyen expedíciónak a felderítője Leonardo, akinek a csapatát egy brutális indiántámadás éri. Menekülőre fogják a vadászok, de a hajsza közben Di Caprio súlyosan megsérül. Az osztag képtelen őt hazajuttatni, meg amúgy is már fél lábbal a sírban van, úgyhogy megbízzák az egész út alatt sopánkodó Fitzgeraldot (Tom Hardy), hogy ő és még pár ember várja ki, amíg sérült társuk eltávozik az élők közül, majd rendezzenek neki egy tisztes temetést. A terv persze dugába dől, és leharcolt hősünk elindul viszontagságos útján, bosszúra kiéhezve.

Hát ezzel röviden el is mondtam a film lényegét, térjünk is át arra, hogy a pitvarba tud két és fél órán át ez működni. A képlet egyszerű:

Nagyszerű színészi játék + hangulatteremtés + feszültség folyamatos fenntartása = Visszatérő

Caprionak nincs sok ideje pihenni, ha pedig nyugovóra tér, azt gyorsan átpörgetjük, hiszen kinek is lenne szüksége megbékélésre a nézőtérről. Újra és újra borzalmakba és megpróbáltatásokba ütközik, de ezek nincsenek túladagolva és nem irreálisak. Nem megy át bagatell őrületbe a film, nincsenek eltúlzott jelenetek, persze embertelen amin végig megy hősünk, de a néző sosem zökken ki, azt mondva hogy „najó, itt meg kellet volna halnia az öregnek”.

A történet egyedül nem lenne elég, mert noha van, de nem emiatt működik leginkább a mű, hanem látvány és a színészi játék miatt. Az alkotást természetes fényekkel forgatták le a vadonban, aminek hála egy nagyon erős atmoszférája van. A néző végig didergi a filmet, érzi a szellő fájdalmas szúrását, és a hideg hullámok csapásait.

És ezeket a fájdalmakat pedig mind tükrözi Leo arca. Teljesen kifordult magából a színészlegenda: vicsorog, nyáladzik, őrjöng a kamerába. A fájdalom ott motoszkál az arcán, de az is, ami ezeket mind feledteti vele: a bosszúvágy. A vadállatok tekintete néz ki úgy, mint az övé.

De nem csak a főszereplő brillírozik: Tom Hardy egy olyan mocskos férget alakit, akit bármelyikünk boldogan arcon rúgott volna, ha nem tartottunk volna tőle annyira, mint az expedíció maradéka. Haszonleső, bármire képes személy, aki az ember jelzőtől a mű alatt egyre csak távolodott, akárcsak Di Caprio. Akit még fontos kiemelnem, az Domhnall Gleeson. Az eddig mindig békés, szerethető karaktereket játszó ír ezúttal egy kemény kapitányt alakít, aki a szétesett csapatot próbálja egybetartani. Kemény, tiszteletreméltó, és nagyszerű.

Ha ez pedig nem lenne elég, akkor ott van a vér. Durva, megrázó és brutális a film, a bőrünk alá mászik, mindenkit megrázva a sötét vetítőteremben.

Szóval a Visszatérő egy nagyon jól sikerült darab, de nem könnyen fogyasztható: fáj néha nézni, érződik a hossza, és az alkotás végére érve mi is leszünk úgy kiborulva, mint Leo a filmben.