A Millenáris impozáns, kulturált, tiszta, indusztriális, menő. Vártam az éjszakát, hogy a kerti szőlőtőkék között beandalgok egy fény- és hangorgia kellős közepére, ahol a valósággal mit sem kell foglalkoznom. Fél egy körül, miközben a kivilágított ösvényen haladtam a színhely felé, kicsit elbizonytalanodtam: talán túl steril lesz az a környezet a Cinetripnek. Amikor beértem, meglepődve tapasztaltam, hogy akár nappal is lehetne, hiszen a hivatalos Millenáris személyzet irányított, adta belépőt, vette el a kabátom, érvényesítette a karszalagom… “Vajon merre van a buli?” – szimatoltam körbe, mire a hoszteszek segítettek: “Menj a fény után!”

A fény. Több tíz, talán százezer, akár milliónyi pixel egy hatalmas, százhúsz négyzetméteres ledfalon, amely lépcsőin a DJ-k őrjítették a népet. Nem kellett időnek eltelnie ahhoz, hogy felvegyem a ritmust, hogy a zene átjárja a testemet, a hallójáratomon be és ott is maradt, hiszen a hangtechnika, a helyszín akusztikája, a fények, az ipari környezet, mind-mind a segítségemre volt ahhoz, hogy a legjobban érezzem magam.

A levegőben átnyúló acél folyosók, a csövek, az űrhajókat imitáló árnyékok, a tűéles képek a ledfalon, a zene tökéletessé tehették volna a bulit. Mégis hiányzott valami, a tömeg. Ezrek őrjönghettek volna, feltett kezekkel, sikítva, csukott vagy nyitott szemmel, izzadva, lihegve, a levegőben, a földön, de nem. Talán százan sem voltak adott pillanatban a tánctéren… Miért? Miért? Miért? Zakatolt bennem egyre a kérdés. Válaszokat nem találtam, sőt a kérdőjelek egyre-másra ugráltak ki a fejemből szaporán. Érveket csak arra tudtam felhozni, hogy miért kellene ezreknek tombolniuk azokban a trippes órákban, amíg ott voltam. Végre nem kellett azzal törődnöm, hogy kiégetnek, nem voltam füstszagú, a mosdó, mint egy űrhajó, tiszta, modern, minden csak egy gombnyomás… mégsem élvezték ezt elegen, holott a hely tökéletesen alkalmas gigapartyk szervezésére. Hol voltatok emberek? Valamelyik szutyok belvárosi romkocsmában, ahol még ülőke sincs a budin?