A Marvel Univerzum lendülete viszi majd még messzebre is a pörölyös hőst, s annak ellenére, hogy a kritikus időnként a sarokban nyűszít, a benne élő gyermek mindvégig hangosan tapsikol: ahogy szerette az első kalandot, úgy bekajálta a folytatást is.

Köszönhető ez elsősorban Lokinak és az őt alakító csodálatosan kimért Tom Hiddlestonnak – és kivételesen a hozzá tartozó tisztességes szinkronnak is Csőre Gábor tolmácsolásában.

Loki nélkül az egész film fabatkát sem érne. Mert valljuk be, Thor (Chris Hemsworth) egyszerű mint a bot, szerelme Jane (Natalie Portman) iránt nem sok újdonságot tartogat, a történet – az aktuális gonosz, Malekith (Christopher Eccleston) hát nem megint sötétségbe akarja borítani az egész univerzumot? – szintén nem összetettségéről fog elhíresülni. Az egyetlen igazán izgalmas karakter itt most Lokié, aki úgy forgatja köpönyegét, ahogy más fehérneműt cserél, szarkasztikus és szexi – annyira hogy egy ponton azt vettem észre, neki drukkolok, Thor meg csinálhat, amit akar.

Úgy tűnik, egy jó antagonista elvisz a hátán egy filmet, pláne ha még időnként meglepetést is okoz a nézőnek. Márpedig Loki ebben is nagy.

Sajnálom, hogy a forgatókönyvíró gárda – istenem, megint egy kisebb hadsereg kellett egy valljuk be, nem túl bonyolult sztori összerakásához – nem szánt több időt a többi szereplőre, dr. Erik Selvig (Stellan Skarsgard) a humor által ugyan kapott némi színt még, a többieknek azonban maradtak a sablonok.

Egy fél órát igazán hozzácsaphattak volna a filmehez, és akkor lehet, hogy Thort se gondolnánk unalmas figurának – de a szórakoztatásért szerencsére nem ő, hanem a látványtervezők feleltek. Ők viszont kitettek magukért tisztességesen: osztogatják a szemcukorkát rendesen, igazán izgalmas, ahogy a fantasy és a sci-fi elemei vegyülnek az általuk kreált világban.

A cikk folytatása ITT!