Mára már csak a régi szokások töredékei kapnak szerepet húsvétkor (legaktívabban
talán a locsolás): míg a csoki- és az (egy pár napig biztos) élő nyúl
sztárvendéggé válik
szinte minden háztartásban, addig a kiszejárás és a
komálás fogalma csak keveseknek mond valamit. Ott vagyunk, ahol a part szakad,
válogathatunk a zöld űrnyuszik, ritmusra bégető bárányok, hajkímélő
locsolókölnik és csibelábszerű mamuszok között, meg persze várjuk húsvét hétfőn
a locsolást, szorgosan festjük is a piros tojást; közben meg tudomást sem
veszünk arról, hogy megújul körülöttünk a természet, talán elmenekülnek a rossz
démonok és esetleg nem véletlenül ez az egyik nagy ünnepkör – a kettő közül – az
egyházi évben. No és persze ki állít ma már májusfát, és kinek nem a
sültkolbász-perec páros és ingyencirkusz jut eszébe május elsejéről?
A
tavaszi szokások tehát két nagy ciklusból állnak, a nagyheti–húsvéti ünnepkörből
és a májusi-pünkösdi ünnepkörből, ezeket dolgozta fel a tánccsoport. A Tavaszi
szél két felvonásból áll, az együttes – szellemiségéhez méltóan – egy-egy eltérő
stílusú részben adta elő a műsort. Amíg az első egységben hagyományos
magyartánccal, zeneszóval és öltözékkel, addig a másodikban inkább modernebb
felfogású koreográfiával, zenével, mozgással és ruhákkal találkozhattunk. A
darabot élő zene segítette, a Göncöl zenekar (a BM Duna Művészegyüttes
kísérõzenekara) előadásában. Az autentikus magyar népzene megszólaltatása
mellett más nemzetek muzsikájában használt dallamokat és hangszereket is
belecsempésztek hangzásukba, ezzel téve különlegessé a megszólalást – erre volt
példa a második részben a már-már filmzeneszerű szintetizátoros játék.
Az
első felvonásban a táncosok párban és külön-külön is járták (talán kicsit többet
is, mint a második részben); míg később a csoportos táncoknak jutott nagyobb
szerep. A lányok egy zöldágjárás-szerű játékkal „köszöntötték a tavaszt” és
tánctudásuk mellet énekléssel is szórakoztatták a nagyérdeműt, aztán egyre csak
forogtak, ugrottak, pörögtek, sikítottak és szaladtak… A legények bemutatták
milyen is a határjárás, hogy hogyan is kell hangos kereplőszóval messze űzni a
gonosz szellemeket – hihetetleneket ugrottak, rúgtak és néha meghökkentően
emlékeztettek botos táncuk közben valamelyik jobban sikerült hongkongi kung-fu
film legyőzhetetlen főszereplőjére. Aztán persze volt locsolkodás is, kaptak a
lányok a nyakukba rendesen a láthatatlan láthatóságával loccsanó kútvízből.
Akadt egy-két nem teljesen világos jelenet is, ilyen volt például, mikor a
zenészszekcióból előrejöttek ketten a „tánctérre” muzsikálni, míg őket egy, a
színpadon magára maradtan ácsorgó, botjára támaszkodó táncos vizslatta révülten,
a közönség (más híján) pedig csodálhatta alig-alig ringó árnyékát a háttérben. A
második rész dinamikusabb és talán kicsit jobb is volt, ebben a felvonásban
láthattuk a barátságkötés – azaz a komálás vagy mátkálás – egyfajta szertartását
bemutató táncot, egy szépen megrakott mátkatál körül (ami szegény nem úszta meg
és végül csak egy szorgosan járó láb áldozatává vált). Legvégül hozták a közelgő
sanyarú sorsáról még mit sem sejtő kiszebábot, ami a hagyományokhoz illően,
egyszerű szalmabáb létére menyecskeruhát kapott, közelgő nyilvános „kivégzése”
tiszteletére. Körültáncolták mosolyogva, vidáman, igazi örömtánc volt ez is –
akárcsak a többi. Ezért volt jó ott lenni és kiszakadni kicsit a nagy,
mindennapi valóságból ezzel a néhol szomorkás, néhol pedig nagyon vidám
múltidézéssel. Na és persze az sem volt utolsó dolog, hogy a bábnak végül mégsem
kellett fölöslegesen elpusztulnia.