A Volt egyszer egy… Hollywood Quentin Tarantino eddigi legszemélyesebb, ugyanakkor legmélyebb és legösszetettebb mondanivalójú, összegző szándékú filmje.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy filmes korszak és stílus, amit Quentin Tarantino imád, és gyakorlatilag az összes saját filmjével is előtte tiszteleg. Kilencedik (tehát a tervek szerint az utolsó előtti) műve, a Volt egyszer egy… Hollywood az eddigi kalapemeléseknél egy lépéssel tovább megy, hiszen már nem csupán megidézi a lenézett és félig elfeledett hollywoodi B-filmek, kopott tévés és spagettiwesternek, klasszikus akció- és kalandfilmek stílusát, de a saját filmje is éppen ott és akkor játszódik, ahol és amikor ezek készültek, és népszerűségük tetőfokán álltak. A Volt egyszer egy… Hollywood egyenesen abba a boszorkánykonyhába vezet el, ahol azokat az ínyencségeket főzik ki, amelyek szeretetét Tarantino oly’ fáradhatatlanul igyekszik átadni a világnak.

Hollywood pedig furcsa hely. Egyszerre profán és hétköznapi, illetve elérhetetlen és kiismerhetetlen. Egy olyan mesevilág, amelynek talán nem is érdemes felfedni a titkait, hiszen amit a csillogó felszín alatt látunk, az inkább kiábrándító. Hollywood mindenekelőtt üres és vak, kényelmes és tunya: soha nem veszi észre, ami az orra előtt történik, lassan és ügyetlenül reagál a külvilág változásaira, ha megteszi egyáltalán. Ez pedig nemcsak a hatvanas évekre, a Volt egyszer egy… Hollywood jelenére igaz, hanem a harmincasokra is (amikor is Bonnie és Clyde a nyomorúságos déli államokban rabolt és gyilkolászott, Hollywoodban pedig habkönnyű screwball comedyk és a valóságtól elrugaszkodott, az alsóbb néprétegeket aligha reprezentáló filmek készülnek), és természetesen a jelenünkre is. 1969-ben egyszerre zajlott a vietnami háború, virágoztak a hippimozgalmak és ébredezett Charles Manson, de mindebből Hollywoodban semmi nem látszott. És éppen ez a groteszk anomália a Volt egyszer egy… Hollywood lényege:

ahogyan a valóság egymástól független rétegekre esik szét, az események szinkronicitása pedig bizarr összefonódásokat eredményez.
A Volt egyszer egy… Hollywood az egymásra hatásról és nem hatásról, az egymástól függően és függetlenül a másik mellett létezésről szól. A főszereplők mind olyan magánvalóságokban mozognak, amelyekben szinte semmi, vagy csak sablonos elképzeléseik vannak a párhuzamos világokról. Azonban a szálak – Tarantinóra jellemző lassú, hosszadalmas építkezés után – végül összefonódnak, ez pedig szükségszerűen kizökkenti a hősöket az álomvilágaikból.

Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) kiégett és kiöregedett, alkoholista tévésztárként keservesen próbálja fenntartani a hollywoodi sztár imidzsét a lakóhelyével és életstílusával, miközben kaszkadőre (Brad Pitt) egy autósmozi mögötti lakókocsiban él, és konzervet eszik. Sharon Tate (Margot Robbie) a frissen berobbant sztárrendező, Roman Polanski feleségeként érkezik Hollywoodba, ahol angyalian derűs, gondtalan naivaként csodálkozik rá mindenre, ami szép (Hollywood aszinkronjára a valósághoz képest a legjobb példa a The Wrecking Crew című Tate-film, amelyből nem véletlenül látunk hosszú bejátszásokat). A Los Angeles peremén éldegélő Manson család privát valóságát pedig valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Nem csoda, hogy a fiatal hollywoodi üdvöskék tökéletes példáját szemelik ki az elpusztításra.

Tarantino lassanként azt fejti fel, hogy ez a szélsőségesen szétszakadozott és torz szűrőkön keresztül közvetített valóság mennyire fenntarthatatlan és veszélyes. Mint a filmben is elhangzik, a Manson család részben a szüntelenül a tévéből áradó erőszakkal indokolja a saját radikalizálódását, miközben egy egykori forgatási helyszínen, gyakorlatilag egy westerndíszletben élnek és mozognak (erre Robert Richardson operatőr beállításai is többször rájátszanak). Ezzel párhuzamosan – és ez már természetesen fikció, de ugyanennek a gondolatnak a továbbgördítése – Rick Dalton egyik ikonikus forgatási kelléke is átkerül a „valóságba”, szintén pusztító végeredménnyel. A Volt egyszer egy… Hollywood tehát azzal a kérdéssel szembesít, hogy mi a valóság, hol vannak a valóság és a fikció határai, illetve, hogy ami körülvesz minket, az a valóság-e egyáltalán, vagy egy burok, esetleg illúzió – az illúzió pedig, mint várható is, megtörhet, ha másik magánvalóságokkal ütközik.

Cikk folytatása ITT!