A Széttörve utolsó jelenete óta erre a filmre készültünk: ahol összecsap a hasadt személyiségű gyilkos, a kelletlen szuperhős és a megszállott főgonosz – James McAvoy, Bruce Willis és Samuel L. Jackson bizonyára káprázatos főszereplésében. És vagyunk jónéhányan, Shyamalan-rajongók, akik a régi mester bizonyára látványos visszatértére is épp ennyire vártunk, amióta csak a Széttörve ismét tágra nyitotta előtte a kaput.

De a hübrisz, hej… Shyamalan elbízta magát. A Széttörve után azt írtam: „kevesebb benne a személyes rendezői jegy, mint Shyamalan korábbi filmjeiben, több a zsánervonás – ami tagadhatatlan alázatot mutat a rendező részéről.” Az alázat most oda; a rendező félredob minden műfaji konvenciót, és széles gesztusokkal dirigálja nagy visszatérését – és elshyamalankodja.

Az Üveg sokféleképp töredezett.

Együtt mindezeknek az az eredménye, hogy az Üveget szenvedés nézni.
Például töredezett a nézőpontjaiban: két héttel a hasadt elméjű Horda (James McAvoy) eltűnése után veszi fel a fonalat; Bruce Willis régi karaktere, a sebezhetetlen Őrző nap mint nap kutat a szörny után Philadelphia utcáin, és közben a régi nemezis, a képregénymegszállott Mr. Üveg (Samuel L. Jackson) is ármánykodik valahol, gondos őrizet alatt – ám a három fő-nézőpont-karakter mellett kisebb csapat mellékszereplő is állandóan beugrik saját szemszögével, véletlenszerűen be-beszúrva történetszilánkokat: David Dunn fia, akinek a történetszála sehová sem tart; a Széttörve főhősnője, akinek a szála szintén következmények nélkül marad; Mr. Üveg anyja néhány magyarázó mondattal; és egy klinikai pszichiáter, ismét, aki csöppet sem hisz az egész történetben.

A szilánkok sehogy se állnak össze. Az Üveg jelenetről jelenetre más arcát mutatja, mintha… nos, mintha több különböző személyiség rendezte volna.

Cikk folytatása ITT.