Megjegyzés: remélem, kedves barátnőm nem sérelmezi, amiért kölcsönveszem tőle a fenti (A sátán feneke) címet, arra a kis időre, amíg Iggy Pop neve mellé biggyeszthetem. Ám egy dolgot tudni kell: Iggy sátáni mivolta nem szarvacskákban, villás végű farokban és patákban nyilvánul meg, sőt még a kellő gonoszságot, vagy az alvilági uralmat se feltételezem róla; csupán előadói tehetségére célzok vele. Mert az van neki, elég sok, erre gondolt nyilván az is, aki egy bot végén Satan feliratú pólót himbált koncert közben. Mert Iggy, a maga 1947-es születésével, lenyomott mindenkit, finoman szólva szájbabkepbal:2:130kepjobb:3:130* Aztán lassan felkúszik a Prodigy is a színpadra, és ha eddig a tombol szót alkalmaztam, akkor most az őrjöngöt mondanám, a színpad közeléből való menekülésem közben most érzem legnagyobbnak a tömeget, és a leghígabbnak is. Állításomat arra alapozom, hogy szigetes napjaim alatt egyszer sem fogták meg a seggemet, Prodigy alatt viszont tizenöt percen belül négyszer is, pedig egyáltalán nem sátáni. Az idő számlálása alatt számtalan slágert fedeztem fel a repertoárban, és biztosan ugráltam is volna rá, ha lett volna kedvem. De nem volt, pedig a zúzás néha metalosba is áthajlott, és látszólag mindenki jól érezte magát, nekem viszont csak Iggyék jártak az eszemben. Arra pedig megint rájöttem, hogy zavar a lélektelen professzionalizmus, Keith Flint az ugráláson és tapsoláson kívül nagyrészt lófaszt sem csinált, ilyen szempontból nem sokban különbözött attól, ha egy dekoratív lánykát tesznek fel a színpadra táncolni. Maxim Reality énekelte végig az egészet, félig fehérre festett arccal, a vokált nélkülöző részekben viszont teljesen rezzenéstelen arccal álldogált. Bevallom, örültem, hogy vége lett, és körbenézhettem, hogy mit tartogat még a Sziget az utolsó napon.
A MŰPA Jazz sátrában valószínűleg az Amoebas-hoz volt szerencsém kb. negyed óráig, aztán a kényszer az elmaradások bepótlására tovább hajtott, avagy még meg kell nézni, amit lehet. Volt ahol már csak a helyszín szétszedésébe botlottam, végül amin leragadtam, az a Színház és Táncsátor szabadtéri színpadánál az Arcipelago Circo Teatro, Tesoro című darabja volt, cirkuszi és színházi elemeket vegyítve. Mivel itt is már csak a félidőre értem oda, elég nehéz volt bekapcsolódni, de végül sikerült. Az alapsztori egy robinzonád, a hajótörött küzdelme egy szigeten, nagyon látványos elemekkel megvalósítva, álomszerű világot teremtve. A kubai akrobaták hintáról ugráltak hatalmasakat szaltózva egy nagy ágymatracnak tűnő valamire, amit a többi tartott, egy alkalommal egy tűzkarikán keresztül is sikerült ezt összehozni. Közben óriás medúzák úsznak a levegőben, a főhős pedig kalickába zárva vergődik a szárnyaival, néha operába illő dalok hangzanak fel. Kicsit szürreális, de Prodigy után kellemes, és megnyugtató zárás volt.
Viszlát sziget!