Késő délután megérkezvén, mindjárt az első nehéz választás: a Nagyszínpadon a !!!, vagy a Világzenein a Szájról Szájra? Utóbbi igényesebb, de a !!! enyhén szólva ritkán járt eddig Magyarországon, tehát nehezebben juthatok hozzá máskor. Ergo, a blikkfangos nevű amerikaiakkal kezdtem, akik pedig keményen nyomatni kezdték a sokféle elemből építkező, elsősorban a frontember énekbeszédéről felismerhető funkys-latinos-afro talpalávalót. Jó volt mindez, különösen, hogy két ütőhangszeres támogatta meg a ritmust, de mégiscsak talmi csillogás a Szájról Szájra zenéjéhez képest, úgyhogy átbattyogtam oda. A „supergroupban” együtt lép fel Herczku Ágnes, Szalóki Ági, Bognár Szilvia, olyan zenészekkel megtámogatva, mint például Nikola Parov. Mindenféle bravúroskodás nélkül, végletekig letisztultan és szívhezszólóan zenélték a „népi jazzt”. Szó szerint szép volt. A társulat összetételéhez illően ízlésesen keveredtek a mélabús szatmári, széki, gyimesi, somogyi dalok-táncok a kirobbanó erejű balkániakkal. A kolo persze főleg a vége felé vált hangsúlyossá, ahogy azt a „koncertdinamikai” alapszabályok diktálják.
Ha már koncertdinamika, kíváncsi voltam, hogy Mari Boine (aki miatt a nagyszínpadi Tankcsapdát kellett kihagynom, bocs) mennyire érvényesül szabadtéri koncertkörülmények között, ráadásul a túl közeli Afro-Latin Színpadról igencsak áthallatszott a zaj. Mari zenéje ugyanis annyira, de annyira kifinomult, aprólékos, hogy azt vagy otthon, a külvilágtól hermetikusan elzárt, besötétített szobában kell hallgatni, vagy ha már hangverseny, akkor MűPában, Zeneakadémián. Ahogy a leghitelesebb világzenei előadókra jellemző, a norvégiai számi (lapp) nemzetiségű Mari Boine is úgy öltözteti fel mai modern eszközökkel a saját etnikumának hagyományos népzenéjét, hogy mindig átsüt a végeredményből a régi népdalok habitusa, érzésvilága, annál is inkább, mert a szövegek szinte mindig számi nyelven szólalnak meg. Persze erre a „zsibvásárra” nem a legintimebb számokat válogatták össze, hanem a dinamikusabbakat, és azokat is megspékelték még egy adag basszussal, dobbal. A 2006-os Idjagiedas nagylemez dalai mellett természetesen olyan legendás „slágerek” is elhangzottak, mint a Vuolgge mu mielde bassivárái; az Álddagasat ipmilat, a Modjás Kátrin. S bár az látszott, hogy a közönség zöme eddig nem ismerte ezt az északi „sámánzenét”, Mari örülhetett, mert dalai az idő előrehaladtával egyre inkább értő fülekre találtak, a hallgatóság őszintén sajnálta, hogy ráadásra nem maradt idő. Fájó szívvel, de a következő Sergent Garcia helyett át kellett mennem a Nagyszínpadhoz, hiszen kezdődött a Tool!
A Tool iszonytatóan kemény rockzenét ad elő, iszonytatóan jól, ráadásul látványos multimédiás elemekkel megtűzdelve. Most is mindent bevetettek, minden legendás hírüket igazolták, bármiféle hiányérzet nélkül (kivéve az alig nyolcvanpercnyi időtartamot), úgyhogy ehhez a revelatív élményhez jegyzem meg, hogy őket is még nagyobb élmény abban a bizonyos hermetikusan elzárt szobában lemezről hallgatni, mert irdatlan keménysége ellenére olyan intellektuális, sokrétű, kifinomult a zenéjük, hogy a finomságok egy része óhatatlanul elvész egy koncerten, annak ellenére, hogy a tagok elmondhatatlanul jól zenélnek. Háttérzenészek nélkül, a zenekari főnök Maynard James Keenan éneke és billentyűs rásegítése mellett, a gitáros Adam Jones-nak, a basszer Justin Chancellor-nak és a dobos Danny Carey-nek hármasban kell létrehoznia azt a hihetetlenül bonyolult zenei szövetet, ami a lemezeken megmutatkozik.



Ezért a Tool-hangzás egyik fő jellegzetessége, hogy a basszusgitár egyúttal ritmusgitárként is funkcionál, sokszor két szólamban játszva a különleges Tool-riffeket és basszusalapot. A basszusgitárt sokszor az akár öt-hat szólamban, hihetetlen sebességgel doboló Carey egyik lábdobja helyettesíti, Jones pedig szintén sokszor kétszólamban játszik, egyszerre a riffeket és a szólókat, az átvezetéseknél pedig billentyűzni is szokott. Mindezt úgy csinálják, hogy a sebesség rendszeresen messze túllépi a „megengedett” maximumot. Mintha hét-nyolc zenész lenne fenn a színpadon, hihetetlen, hogy csak a fele van.
Főleg a 10000 Days-ről játszottak, de előkerült az Aenima és a Lateralus is. A közönséggel pedig a zene kommunikált, nem a zenészek szavai. Szép, mikor a hazai popsztárocskák együtt élnek a közönséggel: „Hadd lássam a kezeket; mindenkinek kérem a kezét; mindenki tapsoljon…”), itt ezügyben összesen annyi történt, hogy Maynard a sokadik szám után beköszönt, hogy örül, hogy itt vagyunk, jó estét mindenkinek. Maynard végig a színpad hátuljában árnyékfiguraként, szinte végig a közönségnek háttal vagy oldalt állva énekelt, s közben furcsa, „cowboyakrobatikus” mozgásával mintha a kivetítőkön látható bizarr animációk ellen küzdött volna. Végletekig nyomasztó zene és szövegek, mégis felemel, mert olyan szép. Hát ezt majd az unokáimnak is…
Az éjszakai kínálatból megpróbálkoztam (a Napalm Death rovására) a Roma Sátorban a Virtuozii Valahi ízes, havasalföldi és bukaresti lakodalmas zenéjével. Semmi extra, de jóféle, lendületes, virtuóz népi tánczene, motívumaival félúton a Kárpátok és a Balkán között. Középpontban az énekesnő és a cimbalmos, őket állja körül a bőgős, a fúvós, a hegedűs, no és egy Roland szintetizátoros, aki néha a dobgépet is bekapcsolja.
Közben átmentem a Jazz Színpadhoz, egy kis Etienne MBappével felkészülni az Orszáczkyra. MBappének nagyon szép, igazi fekete-afrikai énekhangja van, ügyes basszusgitáros, s a közönség igencsak lelkesen fogadta az ütőhangszeressel, fúvóssal, énekesnővel és két gitárossal kiegészített zenekarát, illetve afro-latin-franciás, könnyeden lendületes jazzrockját. Az ismertető szerint MBappé Joe Zawinulnál és Salif Keitánál inaskodott, amit el is hiszek, mert főleg a két mester stílusának keveréke adja a zenéje magvát.
A Jazz Színpadon utolsóként a Tina Harroddal megerősített Jackie Orszaczky Band játszott. Orszáczky világa számomra még ma is fel-felidézi a legendás Syriust. Hiába az azóta eltelt évtizedek, hiába a zenére rárakódott különféle stíluselemek, amelyek lazítják egy kicsit, nekem még mindig a Syrius közép-kelet-európai töredezettségét juttatja eszembe. Ráadásul a maori Tina Harrod hangja és személyisége visszasűríti, visszakeményíti azt a szövetet, amit esetleg a zenei alap fellazít. Ma is imádom „O. J.” munkáit, a jazzrockban világsztárnak kellene lennie, de szerintem nincs a helyén. Talán, ha itthon maradt volna…
Én hazamentem Jackie-ék után, nem vetettem bele magam a Sziget éjszakai életébe, pedig volt választék bőven. De nekem ez a nap már bőven teljesítette a várakozásaimat…