Az Ernst Múzeum, amit 1912-ben alapított Ernst Lajos, egy általa építtetett szecessziós épületben kapott helyet a belvárosban. A többfunkciós intézményt (a múzeumon kívül műtermek, bérlakások és egy mozi is megtalálható volt az épületben) azzal a céllal hozta létre, hogy ilyen módon hozzájáruljon a környék kulturális és gazdasági életének fellendítéséhez. Ez a közel száz évvel ezelőtti koncepció még ma is megállja a helyét, néhány éve hasonló célokkal kezdték kulturális központokká (pl. Bakelit) alakítani például a Soroksári út innen nézve kicsit távoli gyárépületeit. Bár a Nagymező utcai épület azóta számos átalakuláson ment keresztül, és tulajdonviszonyai is jócskán megváltoztak (az ötvenes évektől kortárs művészeti közintézménnyé vált), a múzeum még ma is az alapító, Ernst Lajos nevét viseli.

Az Összefüggő terek kiállított tárgyak helyett magát a műalkotásokat befogadó házat teszi meg a kiállítás tárgyává. A cél az, hogy a látogatók most az egyszer magát az épületet vegye szemügyre, a termek méretét, formáját, egymáshoz való viszonyát, amit, valljuk be, általában nem igazán figyelünk meg, amikor a különböző kirakott műtárgyakra koncentrálunk. Az építészeti tér kiállításán túl a múzeum köztéri elhelyezkedése, viszonya a szomszédos épületekkel, sőt, az épület és a látogatók, járókelők viszonyának kérdése is felmerül.

Ezekre a kérdésekre reflektálva állította fel a Téreltérítés Munkacsoport az Ernstmászás – High on Art fantázianévre keresztelt mászófalat, aminek köszönhetően a kiállítás első tizennyolc napjában a látogatók az ajtót kikerülve, az első emeleti ablakon keresztül léptek be a kiállítótérbe. Ráadásul a vállalkozó szelleműek így díjtalanul juthattak be, amitől kicsit betörőnek is érezhették magukat – innen az a „szervezetten illegális” jelleg, amivel a fal alkotói írták le ezt a fajta belépést. Az utca közepén elhelyezett fal elég szokatlan látvány, amitől az egész utca, amin alapból oda se nézve, megszokásból végigmegyünk, új megvilágításba kerül. És tényleg, miközben az ember a sima utcai ruhájában (bár én azért előrelátóan tornacipővel készültem), hevederekbe csomagolva, bányászsisakszerű valamivel a fején tornássza magát felfelé a falon, rádöbben, hogy ő maga ebben a pillanatban annyira kilóg az összképből, és így hirtelen újra észreveszi a körülötte sorakozó házakat, és úgy általában az egész utcát. Nem is beszélve arról, hogy így a „múzeumba járásnak” nevezett tevékenység is egészen új értelmet nyer, az ember nem csak passzív szemlélője az eseményeknek, a mászással valamilyen szinten maga is részévé válik a mászófal-installációnak, és így magának a kiállításnak is. A kalandtúrában segédkező fiúk – akik a mászóprojekt sokadik napján is kedvesek és segítőkészek voltak – elmondták, hogy nagyjából a látogatók fele (naponta kb. 20-30 ember) vállalkozott a megmérettetésre.

Az első emeleten elhelyezkedő kiállítótérben csak néhány ember lézengett látogatásunk délelőttjén, ami csak még üresebbé tette a teret, amibe az ablakon át érkeztünk. Első pillantásra tényleg úgy tűnik, hogy nincs itt semmi, és elindulunk a padlón, ami valamiért nem egyenes és lapos, hanem mindenféle szögekben és irányokban lejtőkre és emelkedőkre van szanaszét szabdalva. Aztán kiderül, hogy a padlóinstalláció Adrien Tirtiaux Take This Waltz című munkája, ami összeköti a múzeum tereit, és a mászófal után a szintkülönbségek is arra ösztönöznek, hogy figyeljünk oda alaposabban a térre, ahol mászkálunk, fedezzük fel az irányokat, a termek méretét, alakját és egymáshoz való viszonyaikat. A hepehupás padló elirányít a kiállítás különböző elemeihez, amik az épület és a tér kiállításán túl a történelemmel és emlékezettel, valamint ezek építészeti vonatkozásaival foglalkozik. Csoszó Gabriella Belépés (cím nélkül) című fotóinstallációja a múzeum üres tereit mutatja be, különböző szögekből és fényhatásokkal, amik egyfajta színpadi jelleget adnak a térnek. Mellette a múzeum Dávid Ferenc művészettörténész által korabeli fotók és dokumentumok alapján rekonstruált eredeti alaprajza található, ami kicsit kifordítva egyszerre jeleníti meg a jövőt (lévén, hogy az tervrajz egy jövőbeli épületet ábrázol) és a múltat, mivel a rekonstrukció egy múltban létezett valami újraalkotása, és hát természetesen az épület már rég nem így néz ki.

A kiállításon bemutatott négy film szintén a fent említett tér, építészet, emlékezet témákkal foglalkozik. Ursula Mayer Enteriőrök (2006) című filmje Goldfinger Ernő magyar származású építész, és felesége londoni házában játszódik, ami valamikor otthon volt, ma már viszont egy műgyűjteménynek ad helyet. Vacaresti (2006) című filmjében Mona Vatamanu és Florin Tudor egy Ceausescu által leromboltatott kolostor helyét járja körül, Andreas Fogarasi videója pedig a szentendrei skanzen elődjét, a világ első szabadtéri múzeumának (Norsk Folkemuseum, Oslo) épületeit mutatja be. Josef Daebering fotókból, filmből és egy pályaudvar órájából álló műegyüttese szintén az emlékezéssel foglalkozik. A képsorokon a kisváros szocialista múltjából megmaradt, máig használatban lévő épületeket (állomás, panelek, szálló) láthatjuk, míg a németül elhangzó szöveg (angol felirattal) egy felnőtt férfi gyerekkora helyszíneihez kapcsolódó emlékeiből, gondolataiból áll össze.

Az igazság az, hogy bár ez a terek kiállítása dolog koncepciónak nagyon érdekes és elgondolkodtató, a valóságban már kevésbé izgalmas, az ember kicsit hülyén is érzi magát, miközben az üres falakat bámulva mászkál a termekben. Szerencsére ott van a bejáratnál az a kis elvihető tájékoztató füzet, amit praktikus áttanulmányozni, mivel megvilágítja a kiállítás mögött húzódó gondolatokat, és így nemcsak csomó információhoz jutunk, de kevésbé is érezzük úgy, hogy a semmit bámuljuk a csupasz falakon. Az Ernstmászás tizennyolc napja ugyan már véget ért, de a kiállítás október 24-éig még megtekinthető.