A történet röviden a következő. Van egy maximalista szakácsnőnk, Kate (Cathrine
Zeta-Jones), aki nem tűr beleszólást a munkájába (valószínűleg magánéletébe se,
de ez nem derül ki, mivel az nincs neki). Egy baleset következményeképp hozzá
kerül unokahúga, Zoe (Abigail Breslin). A kislánnyal és a feladattal nem igazán
tud mit kezdeni, hiába próbálkozik. Aztán történik még valami, konyhájába új
ember kerül: Nick (Aaron Eckhart), aki már csak dacból is ellenszenves Kate-nek
az első pillanattól kezdve. Van egy-két probléma köztük: más munkastílus, más
ízlés, elvileg két teljesen különböző személyiség. (Aztán majd meglátjuk, hogy
ezt elfelejtették tisztességesen ábrázolni.) Node jön a megoldás, a kapocs
kettejük közé: Zoe. Mivel Kate nem tud vele mit kezdeni, és mivel munkamániás
(kicsit olyan, mint Monica a Jóbarátokban, csak nem olyan vicces), beviszi a
kislányt az étterembe, és bármily meglepő, a kislány megszereti Nick-et. Nick és
Kate egész gyorsan összejönnek, közösen élvezik a kulináris élményeket meg
minden mást is. De ugye itt most a szabály szerint valami bonyodalomnak kell
történnie, hát történik is: munkahelyi dolog, ami miatt Nick inkább lelép,
szakítanak is. Természetesen Kate nem talál Nick helyére mást, se a konyhába, se
máshova, és képes feladni egy kis időre büszkeségét, hogy elmenjen Nickhez, és
visszakönyörögje. Nick meg persze megy. És a végén közös étterem, harmónia,
csók, mosolygós árva kislány.

Mint látjuk, nem túl eredeti történetről van
szó. Hát még ha azt is figyelembe vesszük, hogy feldolgozás. (Egy 2001-es
európai koprodukció, a Bella Martha feldolgozása. Ekkora az ötlettelenség
mindenhol.) Könnyed romantikus vígjáték, már ha azt a pár másodrangú poént
elegendőnek érezzük egy vígjátékhoz. Valóban humoros, mikor Kate egy szelet
nyers húst odavág a vendég elé, hogy akkor talán ennek már valóban eléggé
angolosnak kell lennie, és az első romantikus majdnemcsókjelenet is aranyos, és
kétségtelen, a pszichológusnál is elhangzik pár poén. Ezek tökéletes kísérő
poénok lennének, de véleményem szerint így és ilyen mennyiségben ez kevés.
A
film Kate és Nick ellentétére lenne kihegyezve a romantikus vígjáték-szabály
szerint, viszont a film már az elején sem jut el a tipikus ellentét tipikus
piszkálódó-vicces ábrázolásáig. Egyszerűen ez a jól bevált recept nem kerül
felhasználásra, pedig a néző ezt szereti a legjobban. Hálás feladat lett volna
igényesebben, részletesebben kidolgozni. Nincs helyzetkomikum, van spagetti
visszautasítása, az viszont nem vicces.
A színészi játékban nincs semmi
különösen humoros és eredeti sem. Eljátsszák és ennyi. Nem az ő hibájuk, egy
ilyen ötlettelen rendezés nagyjából ennyi „sziporkázást” enged nekik. A
karakterek nincsenek kidolgozva, nem tudunk meg olyan dolgokat, amikre
jelentőségteljes utalások történnek (pl. miért nem akar Kate a pszichológusának
arról beszélni, hogy anyja halála után ki nevelte őket?); viszont teljesen
tartalmatlan, igénytelenül kidolgozott dolgokat agyon hangsúlyoznak (pl. Kate
„elveit” : nem eszik édességet, nem iszik munka közben, stb.). Nem tudunk meg
fontosnak tűnő dolgokat sem (pl. az étterem vezetője Kate helyére akarja séfnek
Nicket, vagy mellé?). Kérdés marad az is, tulajdonképpen miért jár Kate
pszichológushoz? Arra is csak utalás van, hogy Zoe azt hazudja osztálytársainak,
éjjeli műszakot végez, hogy lakbérét fizetni tudja, de miért teszi; és Kate
miért nem foglalkozik ezzel a problémával, ha már szóba hozták? Szóval tele van
a film fölösleges utalásokkal, csakhogy ettől nem lesz tartalmasabb
alkotás.
Nem túl mély, de annál hézagosabb jellemrajzokkal találkozunk, bár
egy ilyen film nem is feltétlen követelné ezt meg. Viszont ezek a hézagok
zavaróak. Klisé-karakterek mögé búj a 3 szereplő. Kate elvileg szabályok és
receptek szerint szeretne élni (volt egy „frappáns” kis mondata is a
pszichológusnál: milyen jó lenne, ha az élethez lenne jól bevált recept, hát
igen, ennél mélyebb mondat szerencsére nem hangzik el a filmben, hacsak nem a rá
adott válasz, node Kate, maga tudja a legjobban, hogy a saját receptek a
legjobbak), nem érti, miért küldte a főnöke pszichológushoz. Munkájában már
mindent elért, amit csak lehetséges, épp csak hogy nincs magánélete.
Valószínűleg valami hibája azért csak van, amit nem akar tudomásul venni, ezért
kell terápiára járnia; de ez az emberi probléma nem kerül kifejtésre, valamint
megoldást sem látunk a film végére. Hiszen pl., ugyanúgy nem tűri, ha Nick
beleszól munkájába.

Nickről még ennyit sem sikerül megtudnunk, csak hogy
nagyon vicces figura, aki mintás nadrágban, narancssárga Crocs papucsban hódít
meg mindenkit (pedig a Crocs papucs egyszerűen alkalmatlan a hódításra, még itt,
Magyarországon sem ért el sikereket). Hát persze, hogy mindekinek szimpatikus
lesz ez az idegesítő, üres ripacs; csak Kate-nek nem, de neki sem azért, amiért
más, jó érzésű embernek az lenne, hanem csak egyszerűen veszélyeztetve érzi
pozícióját (elveszítheti munkáját és a nincs magánélet-helyzet kényelmes-hárító
voltát is). Nick laza, áriákat énekel. Kate szerint kiszámíthatatlan (dehogy az,
pont hogy nagyon kiszámítható taktikája van!). Jobban tud az emberekkel bánni,
mint Kate, sokkal inkább ki lehet tenni az étterem kirakatába – tűri és szereti
a feltűnést. Nick figurájával mintha becsapnának minket, el akarják velünk
hitetni, hogy az ilyen ember mindenkinek szimpatikus, mindekhez tud
alkalmazkodni, ideális munkatárs, főnök és hálótárs, biztos jó ízlése van, ha
ilyen sikeresen tud főzni, stb; holott egy ízléstelen, üres, magtalan
valami.
És még itt van a kislány, Zoe; neve pedig azt jelenti – mint a film
egyik leghatásvadászabb jelentéből kiderül -: élet. Milyen szép választás! Csak
talán kicsit már unalmas, bár a film ízlésvonalára tökéletesen illeszkedik. A
gyerekek pedig – úgy tartják – sikeresebbé teszik a filmeket. Ez a kislány
azonban nem túl sok kreativitással és átéléssel alakítja az egyébként szintén
eléggé üres, de annál közhelyesebb karaktert.
Az angol cím (No Reservation)
valahogy ismét nem azt jelenti, amire a magyarok lefordították, de hát nekünk
ragaszkodnunk kell ahhoz a szokáshoz, hogy ha vígjátékok címeit fordítjuk
magyarra, akkor abba bele kell erőltetni vagy egy szójátékot, vagy egy
szólást/közmondást/frappáns szállóigét. Igen, ez csak játék, a vígjáték műfaja
megengedi, de itt nincs szó se ízlések harcáról, se pofonokról. Ahhoz nem elég
kidolgozott a film, pedig lehetne…