Hogyan készültél fel az útra?
Sehogy. Hirtelen nyakamba szakadt a nagy szabadság, de tekintve hogy nem voltak jelentős tartalékaim, tudtam, hogy előbb-utóbb újra el kell köteleznem magam valahol, úgyhogy eldöntöttem, előtte megvalósítom minden olyan vágyamat, amihez sok idő kell. Először elrepültem Argentínába tangót tanulni. Aztán hazajöttem, és éjszakánként az interneten nézegettem a Camino útvonalait, majd döntöttem: megyek! Lefoglaltam egy repülőjegyet, és ezzel eldőlt, jövő héten indulok. Vásároltam egy túracipőt, mindenki mondta, hogy „Járasd be egy hónapig!” Milyen hónapig? Indulás előtt egyszer volt rajtam, amikor a boltban felpróbáltam. Annyira bíztam magamban, azt gondoltam, két lábam van, út van, mi történhet: megyek, megnézem.

Mi a célja ennek az Útnak?
Kinek mi. Mindenki másért megy, mindenkinek van valami, amit szeretne megoldani, ami elvarratlan, egy kérdés, amire választ vár. Ezerféle indíttatás van. Sokan vannak olyan helyzetben, amiben én voltam, hogy tele van a hócipőjük, nem feltétlenül a munkával. Sokféle élethelyzet létezik, amiből elege lehet az embernek. Mégsem merünk lépni, mert nem tudjuk, mi lesz. Remélem, a könyvem tanulságából erőt meríthetnek azok, akik tétováznak. Muszáj lépni, mert csak úgy lehet változtatni azon, ami nem jó. Nem feltétlenül a Caminón kell elindulni, de el kell indulni a saját Úton, annyi szent.

Hogy bírtad a mindennapi megpróbáltatásokat, a hideg vizet, a közös hálókat?
Nagyon rosszul. Képzeld el, hogy volt, amikor száz ember aludt együtt egy hálóteremben, és ebből kilencven úgy horkolt, mint a traktor. Koedukált fürdőszobák vannak, hideg vízzel, aprócska zuhanykabinok, ahová minden ruháddal együtt kell bevonulnod. Magával viszi az ember azt is amit majd fölvesz, ráakasztja az ajtóra, persze csurom víz lesz… Nekem még külön pechem is volt, mert bár június-júliusban mentem, mégis sokat volt hideg, főleg Galíciában, az út második felében, sokszor majd megfagytam. De hogy megálljak, hogy feladjam, mégsem fordult meg a fejemben soha, egyetlen pillanatra sem.

Költséges dolog végigjárni a Caminót?
Lehet úgyis zarándokolni, hogy költséges legyen, meg úgy is, hogy fillérekből kijöjjön. Sőt, akár pénz nélkül is meg lehet csinálni. Egy repülőjegy persze azért kell hozzá, mert Budapestről Compostelláig elgyalogolni elég hosszadalmas, bár volt ott olyan, aki Párizsból, Madridból, vagy valamelyik olasz városból indult gyalog. Aztán lehet szállodában is lakni, meg zarándokszálláson is, sőt, sátorban is, lehet étteremben enni, vagy főzni a szállás konyháján, akár az otthagyott maradékokból. De vannak kéregető zarándokok, akik egy fillért sem visznek magukkal, csak abból élnek, amit az út ad.

Sokan felbukkannak a könyvedben, mint alkalmi útitársak, például Lili, Halina, Magda és persze Kaito. Társaságban jobb gyalogolni?
Néha egyedül jobb, máskor másokkal. Nagy branccsal soha sem mentem, csak egy-egy emberrel, rövidebb-hosszabb szakaszokat. A könyv főszereplőjével egy hetet töltöttem. Az Úton minden perc sokszorosan számít, olyan, mintha mindenből sűrítményt kapnál. Valakivel mész egy hétig, és a hét végére az olyan, mintha együtt nőttetek volna föl. A könyv nagy tanulsága, csodája is egy ilyen együtt gyalogláshoz kapcsolódik.

A könyvön kívül milyen hozadéka volt még az új ismeretségeknek?
A caminós barátságok a pillanatnak szólnak. Elég csak félrefordulni, és a másik már hetedhét országon túl jár. Ezt hamar megszokja ott az ember. Azt hiszem, mindenkivel dolgunk van, akivel összehoz az Út, de ha megtette, ami a dolga volt, megy tovább. Néha csak mond valamit a másik, amitől új megvilágításba kerülnek a dolgok, mintha valaki üzengetne, a zarándoktársakat használva arra, hogy átadják a fontos üzeneteket. De van néhány ember, akivel tartom a kapcsolatot. Nagyon furcsa érzés, hogy fölmegyek a Facebookra, és Argentínától Japánon át Dél-Afrikáig vannak ismerőseim, bár valószínűleg soha az életben nem látom őket többé.

Gondolod, hogy az Út segített abban, hogy választ találj a kérdéseidre? Nem lehet, hogy ez máshol is ugyanúgy megtörtént volna?
Van ott valami, ami fölerősíti az ember intuícióit, emócióit. Van ott valaki, aki jobban tudta, mire van szükségem, mint én magam.

Volt kedvenc szakaszod?
Utólag olvastam, hogy a Camino szakaszai az életünk egy-egy szakaszát jelképezik, például az első a gyerekkort. Ezt előre nem tudtam, mégis az út első szakaszán folyton az édesapámra gondoltam, aki nem élt velem gyerekkoromban. Később volt egy olyan pontja az útnak, ahol elkezdődött minden, ami a zarándoklatom lényege lett. Akkoriban a huszonéves dolgaim kerültek előtérbe, és mint kiderült, valóban abban az életszakaszomban történt valami, amiről csak az Úton döbbentem rá, mennyire fontos volt. Találkoztam valakivel, aki a föld túlsó pontjáról jött, és kiderül, hogy pár héttel azelőtt itt járt Budapesten. Nézegettem a fotóit, azon a környéken járkált, ahol én lakom, mintha engem keresett volna. Kérdeztem tőle, miért jött pont Budapestre, hiszen nem ment például Londonba, Rómába, Velencébe… de nem tudta megmondani. Aztán barangolt tovább Európában, Barcelonában valakitől hallott a Caminoról, végül pont egyszerre érkeztünk meg San Juan de Ortegába. Azt hiszem, a sors eldöntötte, hogy találkoznunk kell.

Úgy gondolod, hogy mindenkinek egyedi élmény a Camino: nem hasonlítható össze másokéval, mint egy szerelem?
Igen, mindenki története más. Azt mondják, ott mindenki azt kapja, amire szüksége van. Nem feltétlenül arra a kérdésre válaszol az Út, amit felteszel neki, de a végén rájössz, hogy a lényegre vezet rá. Néha olyasmiről derül ki, hogy fontos volt megtudnod, amiről halvány fogalmad sem volt, mert az ember hajlamos arra, hogy ami fáj, ami kellemetlen, azt elássa magában jó mélyre, hogy még csak véletlenül se kelljen konfrontálódni vele. Az Út azonban fondorlatos módon előbányássza a lelked mélyéről a titkodat, és az arcodba vágja. Aztán szerencsére segít feldolgozni is…

A könyvet megírtad, kiadták, ezzel vége ennek a történetednek?
Dehogy van vége, csak most kezdődött az igazi Út! Mióta hazajöttem, egy csomó dolog átértékelődött. Furcsa beszélni róla, de azt kell mondanom, hogy azóta bizonyos frázisok megteltek valódi tartalommal. Például az, hogy a pénz nem boldogít. Vagy hogy „tedd meg, amire vágysz, és dobd el, ami terhedre van”. Nem kell gondolkodnom már rajta, mi hogy lenne helyes, valahogy természetesen, maguktól indulnak jó irányba a dolgaim. Már nem csak szólam, hogy a szeretteimmel töltött egy óra többet ér, mint bármilyen luxusban egy hét. Átalakítottam a mindennapjaimat. Lemondtam például az eddig használt szolgáltatások túlnyomó többségét. Nem vásárolok fölösleges dolgokat. Kisebb lakásba költöztem. Kevesebbet vagyok társaságban, és egyedül is szeretem nézni a Dunát meg a csillagokat, nem kell feltétlenül közönség az életemhez, ahogy eddig. Néha különös jeleket kapok, útbaigazítást, ha bizonytalan vagyok. Olykor felszólok oda fölfelé, ahová egy magasabb intelligenciát képzelünk, hogy: „Oké, értem, hogy üzengetsz, azt üzened ugye, hogy még javában úton vagyok..?”