Az lehet, hogy én is kapásból az idegösszeomlás szélén találnám magam, ha az amúgy sem teljesen okés életem egy szép napján egy dühös, (dögös) Keanu Reeves nyitná ki félmeztelenül az ajtót, és pont úgy nézne rám, mint egy arkangyal, a Jézus-tetkójával a mellkasán.
Pippa Lee ( Robin Wright Penn) negyvenes éveinek végét taposó nő, sikeres könykiadó férjjel, két felnőtt gyerekkel, biztos anyagi háttérrel. Rózsaszín, modern női álom: tipikus kertvárosi életkép a nyitójelenet. “Jaj ne már megint egy film anyunak” – gondoltam én, naiv, az elején. A Lee család vacsorát ad barátainak, annak apropóján, hogy életük fordulópontjára érkeztek: nagyvárosból kisvárosba költöztek, éljenek a jól megérdemelt nyugdíjas évek. Unalmas párbeszédek irodalomról, pulykáról, az új szomszédságról: arra gondoltam, az összes szereplőt már az elején megismertük, jöhet a jól bevált szappanoperás fogás: tárjuk fel a múltat, nézzünk alaposabban a szálak mögé, hadd derüljön fény a mocskos és eltitkolt múltra. De Rebecca Miller nem tipikusan szappanopera rendező: a vér nem válik vízzé: ő bizony az író, Arthur Miller lánya, és hogy van érzéke az irodalmi adaptáláshoz, ahhoz nem fér kétség.
Régen nem láttam ilyen egzaktul kiszabott történetet a valóság szövetéből, tényleg meghatódtam a könnyed őszinteségétől, elhittem ennek az asszonynak mindent, mind az összes életét: az eddig megélteket, és az ezután elkövetkezőket.

A szerkezeti megoldás indokolt: az egyes számú élete Pippának a születéstől kezdődik: s a narrátor tulajdonképpen a negyven évvel későbbi ő maga. Időutazunk tehát Pippával, ajtókat nyit nekünk a múltjába, majd visszaugrunk jelenébe, ahol pedig lebegteti a függönyt két valós személyisége között: merthogy kiderül, Pippa alvajáró, és boldogan közli ezt a tényt szenilisnek hitt férjével (Alan Arkin). Ettől a ponttól kezdve megnyugodtam, és hátradőltem, közben bonyolódtunk múltba és jelenbe egyre jobban: az anya drogfüggő mivolta determinálta, a férj jóval idősebb volta pedig akaratlanul, de leszorította Pippa pulzusát, tehát a rózsaszín máz már erősen pattogzik a film felénél, amikor is megjelenik a fentebb említett fiatal férfi (Keanu Reeves), mintegy előrevetítve a személyes megváltó szerepét.
A szereposztás különben megnyerő, a filmben feltűnik még a férfinézők nagy örömére Monica Belucci, Julianne Moore, Winona Ryder, Blake Lively, s ez adja a film egyik erősségét is: nagy nevek, kis szerepekben, ez szerintem olyan mint egy festményen a magabiztosan elcseppentett, szemet kápráztató kis festékfoltok.
Szépen fényképezett képeket fogunk látni, amelyek tágas asszociációs térrel bírnak, és bár a film egy egészen leheletfinoman női, arra buzdítom a mozirajongó fiúkat, kísérjék el barátnőjüket vagy anyukájukat erre a filmre, lesz miről beszélgetni utána, az biztos.