11 év után újra megismétlődött az egyébként szokatlan gyakorlat, a kiállítás 4 fal közül a természetbe, méghozzá a víztükörre költözött. 14 ország 25 művészének 25 alkotása foglalta el a csónakázó tó közel 35 ezer négyzetméterét. Egy kivételével minden alkotás erre az alkalomra készült, ahogyan a kiállítás kurátora, Jerger Krisztina fogalmazott: „minden művész előrukkolt egy-egy csodálatos alkotással”. A tárlat megtekintéséhez nem szükséges belépőt fizetni, elég ha nyitott szemmel járunk a ligetben, vagy csónakázunk egyet a tavon.
A kiállítás az eredeti ötlet alapján 3 éve készül, idén ezzel a rendezvénnyel köszönti hazánk az Európai Uniót, mint az uniós soros elnök, s a kiállítás utolsó napján, szeptember 4-én pedig, a „Lengyel napon” a stafétabot jelképes átadásával adják majd tovább a soros elnökséget a hazánkat az unió élén követő Lengyelországnak.

Minden kiállított tárgy más szempontból különleges, a 25 alkotás egymást kiegészítve, egymásnak kontrasztot állítva tökéletes összhangot alkot a természettel. Ami a szemnek eleinte szokatlan, talán zavaró, idővel eggyé válik a tájjal. Talán éppen ezért lehet az, hogy a mélyebb problémákat feszegető alkotások mondanivalója oly maradandó – s mégis megfoghatatlan. Daniel Knorr vízen úszó beton hóembere emlékeztet a valódi telek hiányára, a globális felmelegedést idézi, míg az Atlantisz nevet viselő alkotás – talán a művész szándéka ellenére is – a közelmúltbeli ár- és belvízi katasztrófák élő bizonyítékaként tárul elénk.
A magyar művész, El-Hassan Róza alkotása, a fonott felkiáltójel is hordoz mélyebb üzenetet. Az alkotást a művész kosárfonó romákkal közösen készítette el, ez egyben az ő felkiáltásuk is. Ahogyan a művész maga fogalmazott, a felkiáltójelhez nem tartozik mondat, az irásjel maga „a kiáltás az áldozatok hangja, az elnyomottaké: a fájdalom, a végső elkeseredettség hangja”.
Jiří David is megragadta az alkalmat, hogy olyanok mellett álljon ki, akik sok helyzetben kevésbé tudják megvédeni magukat, ám ettől nem lesznek kevésbé értékes emberek. A több méteres vakvezető bot a tó közepén, egészen közelről szemlélve az égig nyúlik, a végén látható kapaszkodó pedig távoli, elérhetetlen. A bot mondanivalója többféleképpen értelmezhető, ám sehol nem találkoztam olyan értelmezéssel, mely így hangzana: a több méteres bot a szemlélő számára épp annyira átláthatatlan, mint a vak emberek számára a világ. A végén látható kapaszkodó -, egyszersmind olyan jelkép, amire minden embernek szüksége van az életben, – nem elérhetetlen, ám nehezen megkapható, akár egy látássérült ember életében a megfelelő támasz, a biztos pont a mindennapok forgatagában.

Sok pihenni, kikapcsolódni vágyó fővárosi, vidéki vagy külföldi keresi fel nap mint nap a városligeti tavat. A tóparton üldögélők egy része úgy tűnik már hozzászokott a nem mindennapi látványhoz, míg másokat meg sem érintett, megint mások pedig talán észre sem vették. Éppen úgy vagyunk mi emberek ezzel a kiállítással, mint a társadalmi problémákkal, s a tárlat is éppen így viszonyul hozzánk.
Minden ember más és más módon reagál, de idővel szinte mindannyian hozzászokunk a jelenlétéhez, elfogadjuk az élet részeként. Nem próbáljuk megváltoztatni, megismerni, talán megérteni sem. Akadnak páran, akik fogadatlan prókátorként próbálják észrevetetni a lényeget, ám erre csupán kevesen fogékonyak.
És a tárlat, épp mint a civilizáció legsúlyosabb problémái: feltűnő, mégis hozzászokik a szemünk; megható, mégis érzéketlenné válunk; elgondolkodtató, mégis feledjük; megérint, mégis tovább megyünk…